Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-252

Az országgyűlés képviselőházának a mi ( hőseink kötelességüket százszázalékig' teljesítették, addig mi távolról nem. teljesítettük irántuk a kötelességünket úgy, mint azt önmagunk megbecsülése, a hála, a nemzeti becsület és a nemzet- és honvédelem szent érdeke megkövetelte volna. (Felkiáltások balfelől: így van/) T. Ház! Nem voltunk hálásak. Trianonban olyan békekötést diktáltak ránk, amelynek 364. §-a skorpiókból és viperákból van fonva, a magyar lélek gyötrelmére. Kegyetlen bíráink megállapították, hogy az igazságtalanság, ha ezer évig is tartott, mégis csak igazságtalanság volt. Igazságtalanságnak találták azt, amit maga a természet alkotott és amiért egy ezredéven át annyi millió magyar nyelvi, faji és vallási különbség nélkül dolgozott, verejtékezett, küzdött és vérzett. Kegyetien bíráink ezzel a megállapítással szégyenbélyeget akartak homlokunkra sütni, de mi ugy érezzük, hogy ez a megállapítás nem szégyenbélyeg a mi homlokunkon, hanem mártiromságunk diadémja. De igenis pirulnunk kell ama fatális színvakságunk miatt, amelyet a világháború katonáinak, áldozatainak mostoha kezelésével a legprimitívebb becsületbeli, erkölcsi és hálaszempontok iránt tanúsítottunk. (Ügy van! Ügy van! half elől.) »Grati princeps et patria« — ezt a feliratot olvasom Károly király csapatkeresztjén. A hálásnak ígérkező fejedelem rövid két évvel azután, hogy ezt a kersztet juttatta azoknak a katonáknak, akik 12 hetet töltöttek a poklok tüzében, elvesztette trónját és koronáját és így nem állott módjában hálásnak mutatkoznia katonáival szemben. Erős a hitem, hogy ha a trónja körül dühöngő vílágorkán nem söpörte volna le fejéről a koronát, nem sodorta volna el alóla a trónt, nem sodorta volna őt számkivetésbe, triumfáló hatalmak rabságába, ha módjában állott volna befolyást gyakorolni Magyarország sorsának intézésére, aligha helyezkedtünk volna a költségvetés megállapításánál a legridegebb takarékosság álláspontazokkal szemben, akik akkor, amikor a hazának, oltáraiknak és tűzhelyeiknek védelméről volt szó, vérük ontásával nem fukarkodtak, és azokkal szemben, akik minden pénzbeli áldozatnál értékesebb áldozatot, apjuk, gyermekük életét áldozták a haza oltáráu. Ezzel a kijelentéssel nem akarok illojalitást elkövetni Magyarország kormányzójává? szemben, annál kevésbbé, mert szerencsém van hivatkozni egy ünnepi beszédére, amelyet Dunaföldváron a hősök emlékszobrának leleplezése alkalmával mondott el. Ennek egyik paszszusa a következőképpen szól (olvassa): »Mái évek óta a tavaszi és nyári vasárnapok legszebb ünnepségei azok, amelyeken egyik vidék a másik után emlékszobrok felavatásával rója le a kegyelet adóját a hősökkel szemben, örvendetes jele ez annak, hogy erősen él a mai nemzedék lelkében a vitézség kultuszának és a hősök iránt való hálának nemes érzése. A ihálának azonban nemcsak emlékszobrok emelésében kell megnyilvánulnia. Ez a hála arra is kötelez bennünket, hogy a hősök özvegyeiről és árváiról gondoskodjunk. Nem engedhetjük meg, hogy nyomorúság legyen annak osztályrésze, akinek férje vagy apja a haza oltárán életét áldozta, és hogy a fényes emlékművek mellett pusztulás várjon azokra, akik támaszukat vesztették el.« Magyarország kormányzója, akinek személye felé éppen katonai érdemei folytán irányult az összeomlás után a nemzet bizalma és figyelme, szolidaritást vállalt volt bajtárülése 1937 november 12-én, pénteken. 427 saival és a nemzetet kötelességeire figyelmeztette. ' • De ha azt kévéiéin; vájjon megszívlelték-e intelmét azok a politikusok, azok a pártok és ; azok a kormányok, amelyek azt mondhatnám | a hódolattól haldokolva tüntettek személye 1 mellett és tüntettek és tüntetnek az ideiglenes jogrend mellett, — amelyet mi is tisztelünk, amelynek engedelmeskedünk mint a nemzeti szükségjog alkotásának, de amely mellett mi a magasabb, az ősi jogrend visszaállításáért küzdünk törvényes eszközökkel — akkor az a válaszom, hogy mindezeknél a tényezőknél a legmagasabb helyről jött intelem süket fülekre talált; mert én személyesen tudnék ezer és ezer hadirokkantat, özvegyet és árvát megnevezni, akiknek — idézem a kormányzó úr szavait — »nyomorúság jutott osztályrészül, akikre pusztulás vár«. Ismétlem, Trianon miatt nincs okunk szégyenkezni, de ha van Magyarország arculatán egy szégyenfolt, amely miatt pirulnunk kell, akkor ez az a bánásmód, amelyet a háborús áldozatokkal szemben tanúsítottunk és amelyről nyugodt lelkiismerettel nem merném állítani, hogy hálaérzelmeinknek tettekkel bebizonyított méltó dokumentuma. Azt sem merném állítani, hogy ez az eljárás öregbítette nemzeti becsületünket, mert azt a kifogást, amelyet állandóan hangoztatnak, hogy Magyarország szegény ország, hogy nincs pénzünk, hogy nem áll módunkban becsületbeli kötelességünket leróni, nem tartom helytállónak, mert a becsületbeli adósság törlesztése mindenek előtt való. Evekkel ezelőtt, amikor hasonló tárgyú törvényjavaslat feküdt a Ház asztalán, azt mondotta itt egy képviselőtársunk, — ha jól emlékszem, Nagy Emil — hogy addig, amíg gyermekeim éheznek, nem csináltatok magamnak díszmagyart. Tökéletesen igaza van és az, ami az egyes emberre áll, vonatkoztatható az országra és az államra is. Metaforikusán szólva, mi csináltattunk az évek során nagyon sok díszmagyart, költöttük a milliókat sok haszontalan, felesleges célra és ezalatt tűrtük, hogy a legénységi állományhoz tartozó katonának apátlan árvája havi 3 pengő 20 filléren tengesse életét. Eljárásunk a legkevésbbé sem felelt meg a nemzet és a honvédelem szent érdekeinek. A világ eleje óta folyik a harc a háború körül. Minden nép körében minden korszakban akadtak hatalmas gondolkodók, akik a háború intézménye mellett foglaltak állást, de ugyancsak akadtak olyan hatalmas szellemek is, akik a háború ellen nyilatkoztak. Aristophanes görög bölcselő azt mondotta, hogy a háború minden jónak az eredője, Proudhon egyenesen isteni származásúnak nevezi a háborút, Renan azt állította, hogy az emberi haladás gyökere a háború, Moltke szerint a háború az isteni vi lágrend egyik eleme, amely nélkül a világ ma*terializmusba süllyedne, amely nyilatkozaton felbőszülve Guy de Maupassant azt írta:tehát összegyülekezni sokezres tömegben, pihenés nélkül gyalogolni, menetelni, nem olvasni, nem gondolkozni, állandó szellemi tompulatban élni, piszokhoz ragadni, sárban aludni, városokat kifosztani, falvakat felgyújtani, vért ontani, vérözönben úszni, egy árok partján meghalni: És erről azt mondják, hogy nem merülni el a materializmusban. Az emberiségnek jobbik része mindenesetre azon az állásponton van, hogy az emberiségnek