Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-248

280 Az országgyűlés képviselőházának 2U8. ülése 1937 november 5-én, pénteken. anyagi oldala is, ha minden oldalról azt látjuk, hogy példának okáért azok a repülők, akik közül az egyik átrepül Európából Amerikába, a másik Amerikából Európába, nemcsak örök hírnevet szereznek maguknak, hanem egy egész életre szóló anyagi biztonságot is, amikor azt látjuk, hogy igenis, anyagi jutalmakat tűznek ki az életet kockáztató tetteknek a keresztülvitelére, ha tehát ezt erkölcsileg lehetségesnek tartjuk erkölcsi magaslatokon álló testületek és álladalmak részéről, akkor miért helyezkedünk éppen ezekkel a. szegény frontharcosokkal szemben, akik vitézségi érmet kaptak a harctéren, .az ellenkező álláspontra? Ezek úgysem azért voltak hősök a harctéren és nem azért cselekedtek hősiesen, — aminek következtében megkapták a vitézségi érmet — hogy ők ahhoz még a 7 pengő 50 fillért, vagy a 10 pengőt is megkapják. T. Képviselőház! Ezzel szemben lehet-e arra az álláspontra helyezkedni, — ezt is bátor leszek majd elmondani — hogy kérem, nincs pénz, de azt mondani, hogy azért nem kell fizetni a vitézségi érmek pótdíját, mert az a katona, aki a harctéren a hőstettet véghezvitte, úgy sem azért volt hős, hogy a 7 pengő 50 fillért megkapja? Ezt nem fogadom el. Mert abban az esetben, ha ezt a piszkos anyagi kérdést mindenki ugyanolyan piszkosnak tartaná magára nézve, mint amennyire nem erkölcsi szempontok által vezetettnek gondolja másokra nézve s ha itt egy általános szempont kerekedne felül, amely azt 'mondaná, hogy az ország anyagi helyzete következtében senki semmiféle előnyben nem részesül, akkor ez a felfogás megállana; de ha ez az anyagi kérdés egyesek részére erkölcsös, akkor ennek a kérdésnek az erkölcsi oldala teljesen eltávolítandó ebben a vonatkozásban. Igenis, meg kell állapítanom, hogy az erkölcsi megtiszteltetés és megbecsülés mellett, amelyet & vitézségi érem jelent, ezeknek az embereknek meg kell fizetni a vitézségi érem pótdíját és nem tartom erkölcsösnek, hogy ilyen hosszú időn keresztül, 18 esztendőn keresztül azokat az ígéreteket, amelyeket igenis kormányok, császárok és királyok tettek a magyar bakáknak, más kormányok ebben az országban nem tartották be. Igenis követelem és nem a magam szava ez, amely itt ma a képviselőházban elhangzik, hanem minden magyar polgár lelkéből fakadó Követelés a magyar kormánnyal szemben, hogy a vitézségi érem pótdíját tessék megfizetni és ne tessék ennek a kérdésnek elintézését semmiféle suskusok, semmiféle mellékérvek és mellébeszélés alapján tovább halogatni. Tessék megfizetni, ezeknek az embereknek jár ez a pénz. Majd ha mindenki egyértelműen le fog mondani azokról az előnyökről, amelyeket mások tal án érdemetlenebbül kaptak, mint ezek a vitézségi érmesek, a frontharcosok azért, mert ők a harctéren voltak, abban az esetben talán egészen egyértelműen ezek is le fognak mondani a vitézségi érempótdíjakról. De mindaddig, amíg ez nem következik be, igenis felhangzik az országban az a követelés, hogy tessélk a vitézségi érempótdíjat kifizetni. Nagy szó, hogy ez a tűzharcosjavaslat megvan, haladás, kezdet, de nem elég és én, amikor ma itt felszólalok, azokkal szemben, akik ezt a javaslatot elfogadták, egy jövendő fejlődés útjait akarom megmutatni, azit, hogy az én tiszteletteljes és szerény véleményem szerint mely úton kellene haladnia a magyar törvényhozásnak, hogy elmondhassa magáról, hogy kötelességét a frontharcosokkal szemben teljesítette. Mert legyünk őszinték, képviselőtársaim beszédeiből is kihangzik a sorok közül mindenütt az elégedetlenség, nem ugyan a miniszter úrral szemben, akit az én igen t. képviselőtársaim éloge-okkal vettek körül. Bizonyára megvan hozzá az okuk, hogy a miniszter úr politikáját és álláspontját dicsérjék. Somogyváry Gyula t. képviselőtársam például elfogadja a javaslatot és dicshimnuszokat zeng, de egyben kénytelen egy olyan indítványt tenni, amelyben körülbelül azt mondja: nehogy Magyarország földmívelő lakossága azt mondhassa, hogy nem kapott semmit ebben a javaslatban, ennélfogva vegyünk bele régebbi rendelkezéseket, amelyek szerint kapott valamit. Ő tehát körülbelül azt gondolja, hogy csináljunk egy sommázatot, amelyben írjuk fel, hogy ki mit kapott eddig, ne mondhassa senki, hogy ő nem kapott semmit. Emlékszem, hogy Oroszországban olvastam egy költeményt, amelyet Nekraszov, a cári Oroszország híres írója , írt, és amelynek az volt a címe, hogy: »Ki él boldogan Oroszországban?« Ez jutott az eszembe akkor, amikor elővettem e<zt a törvényjavaslatot és megnéztem, hogy a harctereket járt katonák közül ki mit kap és legelsősorban azt láttam, — amint a bizottsági ülésen is bátor voltam megállapítani — hogy a jelen törvényjavaslatban a földmívelő lakosság nem kap semmit, pedig, ha jól tudom, a fronton katonai szolgálatot teljesítetteknek körülbelül 75%-a volt földmíves. Nézem az iparost, nézem a kereskedőt, nem kap semmit. Nézem az orvost: nem kap semmit. A magántisztviselő, a mérnök, az ügyvéd: nem kap semmit. Részletesen fogok majd foglalkozni azzal, hogyan van az, hogy ezek nem kapnak semmit és ha ezek nem kapnak semmit, ki kap végül mégis valamit. Mert itt csak annyit kapunk, — elismerem, hogy erkölcsileg jelentősséggel bír ez — hogy végre van egy tűzharcostörvényjavaslat. Kezdem a köztisztviselőkkel. A bizottságban is megkérdeztem és megkérdem most is: méltóztatnak tudni, hogyan fogadták a hivatalokban azokat a katonatiszteket, akik a harctérről hazajöttek? Nem tudom, méltóztattak-e hallani már egy nagy írónak arról a művéről, amelynek a címe: »A felesleges ember?« Méltóztatnak tudni, mi volt a frontról hazatérő köztisztviselő a hivatalban? A felesleges ember. De nemcsak az volt felesleges ember, akit besoroztak katonának s akinek ezért kellett elmennie, hanem felesleges ember volt MZ cl köztisztviselő is, aki önként hagyta ott a hivatali íróasztalt, elment a harctérre és nem élt azzal a jogával, hogy felmentesse magát, mint köztisztviselőt. Mialatt pedig a harctéren volt, az alatt mások előléptek, elfoglalták a pozíciókat és amikor ő hazajött, akkor ő volt a felesleges ember. Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy ez azért történt, mert itt a világháború után Károlyiforradalom volt. A Károlyi-forradalom után itt ebben a képviselőházban sokszor előhoztam interpellációkban és költségvetési beszédekben ugyanazokat a kérdéseket, amelyekkel ma bátor vagyok idejönni a képviselőház plénuma elé. Hányszor elmondottam, hogy igazságtalan dolog az, ami a katonaköztisztviselőkkel a hivatalokban történt, hogy egy valóságos blokk, egy valóságos klikk alakult ki minden hiva-