Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-245

200 Az országgyűlés képviselőházának US, ülése 1937 október 29-én, pénteken. Klnök: A t. Ház ülését újból megnyitom. Napirend szerint következik a rendőri bün­tetőbíráskodás körébe utalt egyes kihágások tettenért elkövetőinek a helyszínen való meg­bírságolásáról szóló törvényjavaslat tár­gyalása, (írom. 451, 457.) n Gergelyffy András képviselő urat, mint előadót illeti a szó. Gergelyffy András előadó: T. Ház! (Hall­juk! Halljuk!) A m. kir. belügyminiszter úr 451. számú törvényjavaslata a rendőri bünte­tőbíróságok hatáskörébe utalt egyes kihágások tettenért elkövetőinek a helyszínen való meg­bírságolásáról rendelkezik. Maga a törvény­javaslat, amely mindössze csak öt szakaszból áll, tulajdonképpen kerettörvénynek készül, kerettörvény akar lenni, amelynek lényegét az 1. szakaszban foglalt abban a felhatalma­zásban találhatjuk meg, amely jogot ad a m. kir. belügyminiszter úrnak arra, hogy a felmerült szükséghez képest időnkint rende­letileg megállapíthassa .azokat a kihágásokat, amelyeknek tettenért elkövetőire a rendőri büntetőbírói eljárás mellőzésével a helyszínen rendbüntetésül pénzbírságot lehet alkalmazni. Itt mindjárt rá kívánok mutatni arra, hogy a javaslat a belügyminiszter számára megadott ezt a felhatalmazást bizonyos korlá­tok közé szorítja. Ez a korlátozás azonban a kü­lönböző kihágások tekintetében nem a büntetés­nemek szerint áll fenn, hanem! csak annyiban érvényesül, hogy a helyszínen való bírságolás intézményének a rendőri büntetőbírósági jog­rendszerünkbe való beillesztését csakis az eny­hébb természetű és csupán pénzbüntetéssel büntethető kihágásokra nézve engedi meg. Ebből önként következik t. Ház, hogy a felha­talmazás a most említett korlátozás szem előtt tartása mellett, tulajdonképpen a rendőri büntetőbíróság hatáskörébe utalt számos ki­hágásra terjed. Ennek megállapítása után mégis azt kell mondanom — amint a,z a törvényjavaslathoz fűzött indokolásból is kiolvasható — hogy en­nek a javaslatnak beterjesztésére a m. kir. bel­ügyminiszter urat korántsem HZ ci szándék in­dította, mintha ő a törvényhozástól a kihágá­sok egészen különböző nemeire kiterjedő felha­talmazást kívánna elnyerni, hanem indította elsősorban és főként annak a rendkívül fontos érdeknek helyes felismerése amely a mai ro­hanó életben a közúti forgalomnak rohamosan és napról-napra hihetetlen arányokban történő emelkedése mellett a közúti közlekedés rendjé­nek és általában a közrendnek a fenntartásá­hoz és a lehetőleg balesetmentes és zavartalan közlekedés biztosításához fűződik. T. Ház! Ha egy rövidke visszapillantást ve­tünk az ezen a, téren történt jogszabályalkotá­sainkra, akkor megállapíthatjuk, hogy a most hangoztatott fontos érdekeknek lehető megvé­dése a közlekedésrendészeti legfőbb hatóságnak mindenkor szigorú,, tüzetes és lelkiismeretes gondoskodása tárgyát képezte. Hiszen már 1929-ben megjelent az akkori belügyminiszter úr 250.000. számú rendelete, az úgynevezett köz­úti közlekedési kódex, amely a, közúti közleke­dés rendjének szabályozása terén abban az idő­ben valóban korszakalkotó jelentőségű volt. Igaz ugyan, hogy ennek: a rendeletnek — jól­lehet a közúti közlekedés minden kérdését ma­gában foglalja, és ezeket a kérdéseket a mai vi­szonyoknak minden tekintetben megfelelő mó­don szabályozza — mégis van egy nagy hiá­nyossága és ez az, hogy nincsen benne intéz- I menyesen szabályozva egy olyan gyors és egy­szerű eljárás, amely lehetővé tenné, hogy a közúti közlekedési szabályokat megszegőkkel szemben azonnali megtorlás — amelynek egy­részt elrettentő, másrészt pedig javító és ne­velő hatása elvitathatatlan — legyen alkalmaz­ható:, anélkül, hogy ez a megtorló eljárás ma­gukra az eljáró hatóságokra nézve úgyszólván elviselhetetlen terheket róna. Talán nagyrészt ez a hiányosság az oka annak, hogy a közúti közlekedés elleni kihágásoknak túlnyomó része ma is megtorlatlanul marad, aminek hátrányos volta a közlekedés rendjének, de elsősorban és különösen a gyalog járó közönség rendhezszok­tatásának szempontjából elvitathatatlan. Ezeken a nehézségeken próbált ugyan némi­leg segíteni a kihágások elbírálásának gyor­sítása és egyszerűsítése tárgyában 1935-ben kiadott 920. számú belügyminiszteri rendelet és különösen ennek a helyszíni tettenérés ese­tében való ítélkezésről intézkedő rendelkező része, a gyakorlati tapasztalatok azonban azt igazolták, hogy ez a rendelet sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket és nem hozta meg azokat az eredményeket, amelyeket tőle külö­nösen a közlekedés zavartalanságának bizto­sítása szempontjából várni lehetett. Nagy ér­deme tehát a belügyminiszter úrnak, hogy a nyugati államokban már jól bevált rendsze­rekből kiindulva, de ezeket a rendszereket, na­gyon helyesen, a mi sajátos viszonyainkhoz alkalmazva, ennek a javaslatnak benyújtásá­val a mi közlekedési kódexünkbe is bevezetni kívánja a helyszínen való bíráskodás intézmé­nyát. Ez azi intézmény ugyanis ma már igen sok külföldi állam jogrendszerében megtalál­ható és nem vitás, hogy a közlekedés zavar­talanságának biztosítása szempontjából ennek a rendszernek a behozatala nálunk is feltétle­nül szükségesnek mutatkozik. Különösen szük­ségesnek mutatkozik a gyalogjárókkal szem­ben, akiknek eléggé el nem ítélhető fegyelme­zetlensége idézi elő igen sokszor a közlekedést zavaró kihágásokat, a közlekedést gátló ese­ményeket és igen sok esetben okozója azoknak a súlyos következményekkel járó közlekedési baleseteknek is, amelyeknél nem egyszer, saj­nos, emberi élet is áldozatul esik. Mint már említettem, a helyszíni bírsá­golás, rendszerét a belügyminiszter úr egyelőre csak a közlekedési kihágásokra vonatkozóan és itt is egyelőre csak Budapest székesfőváros területére kívánja bevezetni. Ha azután a le­szűrt gyakorlati tapasztalatok — amire min­den reményünk meglehet — azt fogják iga­zolni, hogy a helyszíni bírságolás rendszere a gyakorlati életben jól bevált és sikerült ál­tala a közlekedés biztonságosabbá tétele szem­pontjából hathatós és számottevő eredménye : ket elérnünk, akkor módjában lesz a belügyi kormányzatnak mérlegelés tárgyává tenni, hogy vájjon ezt a rendszert kitérjessze-e_ és ha igen, minő mértékben egyes vidéki váro­sokra és általában az országúti, közti forga­lomra is. T. Ház! Ezek után már csak arra akarok rámutatni, hogy felmerülhet ennek a helyszíni bíráskodási rendszernek bevezetésével szem­ben az a látszólag talán jogosnak mondható aggodalom, hogy büntetőjogrendszerünk alap­elveit sérti, ha a bíráskodást erre hivatott és szakképzett bíró helyett egyszerű rendőri kö­zegek fogják ellátni. Ez az aggodalom azon­ban nyomban eloszlik, ha figyelembe vesszük,

Next

/
Oldalképek
Tartalom