Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-236

Az országgyűlés Jeepviselőházának 23 6. kalmazotti rétegre és kategóriára; ez a törvény szabályozza a munkaidőt, a felmondást, a szabadságot, a végkielégítést, s a szakértők véleménye szerint mind szociális tartalmában, mind pedig jogi formájában egyike a legkiválóbb alkotásoknak, amelyet az utó'bbi évtizedek produkáltak. Ugyanez a törvény bátran s messzemenő szociális érzéssel és belátással nyúl hozzá a szabadságidő kérdéséhez és nem riad vissza attól, hogy tételes törvényekkel bástyázza körül a dolgozó embernek egyszer egy esztendőben kijáró jól megérdemelt pihenését, amennyiben a törvény hat hónap után két heti szabadságot, öt évi szolgálat után három hetet, tíz évi szolgálat után négy hetet, huszonöt évi szolgálat után öt heti fizetéses szabadságot engedélyez és nem áll meg a minimum maximálásánál,, mint a mi előterjesztésünk. E törvény megalkotója nem félt és nem fázott attól, hogy a magasabb és a hosszabb szabadságidő lehetőségéhez necsak a vállalatok ormain, necsak a vállalatok vezérigazgatói és igazgatói szobájában helyetfoglaló kiváltságos személyek, hanem olyan hosszabb szolgálattal bíró érdemes régi alkalmazottak is hozzájussanak, akik egyébként a hosszabb szabadság privilégiumát nem tudnák maguknak máskép megszerezni, csak a törvény jóvoltából. Ugyanez a törvény mély szociális belátásról tesz tanúbizonyságot akkor, amikor módot ad arra, hogy az előző szolgálatban szerzett anunkaesztendőket is beszámítsák. A szabadság tehát magasabb előképzettségű ifjúságnak még külön koncessziót tesz azzal, hogy az egyetemi tanulmányokat bizonyos mértékig a hosszabb szabadságra való jog szempontjából elismeri. Mindez Ausztriában történt 1921 derekától kezdődőleg. Az alkalmazottak természetbeni ellátásra való jogosultsága esetén a törvény intézkedik arra vonatkozólag, hogy a természetbeni ellátás pénzbeni ellenértékét a szabadságra menő alkalmazott megkaphassa. Az osztrák szociális munkajog r nemcsak, hogy elismeri, de a maga súlyához és jelentőségéhez képest méltányolja is a kollektív szerződések gazdasági, szociálpolitikai és munkajogi fontosságát és jelentőségét. Ez a jelentőség nemcsak abban nyilvánul meg, hogy bérharcok esetén ez a kollektív szerződés bizonyosmértékű békét, stabilitást jelenthet^ a vállalkozások számára, hanem a munkavállalók jogi helyzetét magasabbra emeli, a munkavállalóknak, messzebbmenő előnyöket biztosít, mint amilyet egyéni munkaszerződéseken keresztül valaha is el tudtak volna érni, valaha is ki tudtak volna egyénileg verekedni. Amikor az üzemi' tanácsok elismerését és fontosságát hangsúlyozza, akkor számol azzal a ténnyel, hogy a tőke és a munka közti ellentétekből kifolyólag a munkás mindig ki van téve megtorlásnak, retorziónak, mindig számolnia kell állásának, kenyerének elvesztésével azért, mert társainak, mert egy kisebb, vagy nagyobb kollektivitás érdekének védelmére kelt és éppen ezért a védettséget, az immunitást biztosítja azok számára, akik, mint az üzemi tanácsok tagjai, a maguk és társaik érdekeinek dőharcosai. A szervezkedési, a gyülekezési szabadság egészen természetszerűleg tartozik bele ebbe a komplexumba, hasonlóképpen a vallási vagy etikai szempontoknak minden különös hangoztatása nélkül, a vasárnapi múnkaszünetnek biztosítása, legalább is azokon a területeken, ahol ez a legkönnyebben volt Ausztriában kelése 1937 június 23-án, szerdán. 11 resztülvihető, a bankok, a takarékpénztárak, a szövetkezetek, a biztosító intézetek, az ügyvédi, közjegyzői, szabadalmi irodák területén, mégpedig abban a formában hogy ez a munkaszünet, ez a hétvégi pihenő a törvény kényszere folytán minden esetben már szombat déli 2 órakor kezdődik. Hozatott pedig ez az osztrák néptörvény 1919 május hó 15-én. Ami a magánalkalmazottak • nyugdíjbiztosítását illeti, ebben a tekintetben is az a helyzet, hogy nyugati szomszédunk, amellyel oly hosszú időn keresztül gazdasági és politikai közösségben éltünk, ebben a tekintetben úttörőt produkált nemcsak európai, hanem világviszonylatban is. Nem tudok visszaemlékezni, — Buchinger elvtársam talán jobban tudja — kik voltak személy szerint is azok, akik 1906 februárjában már előterjesztést tettek a magánalkalmazottak nyugdíjának biztosítására Ausztriában (Buchinger Manó : A Gautschkormány!) és bár a szokásos béka-egér harc képviselőház és Urakháza között itt is bekövetkezett és itt is megmutatkozott, de háromnegyed esztendő után bizonyos módosításokkal és lefaragásokkal az osztrák Urakháza mégis csak beleharapott a savanyú almába és végleges formába öntve megjelent az alkalmazottak nyugdíjbiztosítása a szomszéd Ausztriában. Mondanom sem kell, hogy a háború utáni új rezsim hatalmas iramot jelentett az alkalmazottak nyugdíjbiztosítása, általában az alkalmazottak szociális biztosítása terén is. Az alkalmazotti biztosítást egy egységes Angestellten-Versieherungsgesetz keretében foglalták össze és a, betegségi, a munkahiány esetére szóló és a nyugdíjbiztosítás ilymódon olyan alkalmazotti egységes törvény keretében nyert szabályozást, amelyről osztrák kollégáink elmondhatták, hogy az életbe való kilépés, a pályára lépés pillanatától haláluk pil lanatáig elkíséri őket és igyekszik megadni az élet minden vonatkozásában azt a maximális védelmet, amelyet egy modern államban, függő helyzetben lévő szellemi munkások joggal elvárnak és joggal kikövetelnek maguknak. Ez a törvény 1923 november 23-án lépett életbe és bár bizonyos módosításokon, bizonyos átmeneti visszafejlesztéseken ment keresztül, amelyek nem válnak az azóta következett rendszereknek dicsőségére, viszont az alapvetés érdemét és dicsőségét annál több joggal reklamálják maguknak azok, akik ezt a törvényt keresztül segítették és megvalósították. Mi a komoly és legnagyobb érdeme egy igazán mély szociális szellemű nyugdíjbiztosítási törvénynek? Az, hogy a, kisemberek nyugellátásáról fokozott mértékben gondoskodik és a dolgozók alsóbb kategóriáit messzebbmenő védelemben részesíti. Ezt máskép nem lehet elérni, mint a garantált nyugdíjminimumoknak törvénybeiktatásával. Az osztrák törvény tehát a 120 schillinges alkalmazottaknak aránylag rövid szolgálat után bekövetkező megrokkanás esetében is biztosít havi 50 schil ling rokkantellátási minimumot, a 120—175 schilling fizetéssel bíró alkalmazottnak pedig havi 60 schilling minimumot és a normális esetekben adandó öregségi, rokkantsági ellátás összehasonlíthatatlanul magasabb annál, amit nálunk az 1928 : XLIV. te. az Oti. vagy a Mabi biztosítottjai részére megállapít. Az az osztrák alkalmazott, aki 300 schilling havi fizetéssel húsz esztendeig teljesít szolgálatot, ille2*