Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-239

Az országgyűlés képviselőházának 239. juk alapján rászolgálnának, akkor ennek oka nem az erre való készség hiánya, hanem tisz­tán és ikizárólag az a meggondolás, hogy a nemzet jövőjét biztosítanunk kell, a nemzet jövőjét padig- csak úgy biztosíthatjuk, ha egészséges gazdasági viszonyokat tartunk fenn. Amint nem szabad feláldoznunk a gazdaság kedvéért az egyéneket, úgy, véleményem sze­rint, a fordított tétel is áll: az egyéneknek, az egyeseknek kedvéért nem szabad veszélyeztet­nünk a gazdasági életet sem. Ez a kettős meggondolás volt tulajdonképpen az a szem­pont, amely engem a törvéiny ja vaslat elkészí­tésénél vezetett. Méltóztassanak most megengedni annak rövid ismertetését, hogy azok az intézmények, amelyeket ez a törvényjavaslat tartalmaz, mi­ként szolgálják ennek a kettős szempontnak célkitűzéseit. A törvényjavaslat tulajdonkép­pen három intézményről gondoskodik: az első a munkaidő szabályozása, a második a munka­bér szabályozása, a harmadik pedig a fizeté­ses szabadság kötelezővé tétele. Hogy mit je­lent a munkásság szempontjából, szociálpoli­tikai szempontból a munkaidő csökkenése, azt hiszem, erről felesleges bővebben beszélnem; jelenti elsősorban azt, hogy több munkásnak tudunk kenyeret adni, bár itt is hangsúlyozni szeretném, hogy minden törekvésünk az kell, hogy legyen, hogy mai társadalmunk leg­csúnyább betegségén, a munkanélküliségen se­gítsünk, nem szabad ebben a kérdésben sem túlzásba mernünk és túlzott optimizmussal te­kintenünk a javaslat hatása elé, mert hiszen az kétségtelen, hogy a munkaidő csökkenése nemcsak az egyes munkásnak munkaidejét fogja csökkenteni, hanem az összes munkaórák számát is csökkenteni fogja, mert a munkaadó igyekezni fog, ugyanazon termelésmennyisé­get feltételezve, a gépek jobb, racionális fel­használása révén természetesen kevesebb munkaidő mellett ugyanazt produkálni, mint azelőtt. És ez többé-kevésbé sikerülni is fog neki, mert hiszen a technika fejlődése nem le­zárt, szemünk előtt történtek olyan változások, amelyek kétségkívül meggyorsították a ter­melés ütemét, de amelyek — mint említettem — azzal a sajnálatos következménnyel jártak, hogy bizonyos termelési processzusokban mind­inkább fölöslegessé tették az emberi munka­erő alkalmazását. Kétségkívül van azonban ennek a tör­vényjavaslatnak a munkanélküliség enyhítése tekintetében is hatása. Itt tapasztalati eredmé­nyekre is hivatkozhatom; hiszen az első ilyen rendezés, amely rendeleti úton az asztalosipar­ban történt, kétségkívül azzal az eredménnyel járt, hogy az asztalosiparban azelőtt számot­tevő munkanélküliség r agyon lényegesen eny­hült. Természetesen a munkaidő megrövidítése révén a munkaerők számának erőteljesebb sza­porodását csak akkor remélhetjük, ha a munka­adók nem fognak minden eszközzel a raciona­lizálás terére lépci. Ne méltóztassék engem félreérteni; én, mint mérnök, természetesen nem vagyok és nem lehetek általában ellen­sége a racionalizálásnak. Nem is vagyok az ellensége^ addig a hatá­rig, amíg az megfelel a szó valódi értelmének, vagyis amíg észszerű, nem tudom azonban ra­cionalizálásnak, legalább is észszerűnek elkép­zelni az olyan megoldást, amikor a munkaadók csak azért dobnak az nteára munkavállalókat, hogy néhány fillért megtakarítsanak a ter­KÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ XV. —^^^^^^^^^^— ülése 1937 június 30-án, szerdán. 99 melési költségben és nem gondolnak arra, hogy ezzel a ténykedésükkel tulajdonképpen az ered­ményes gazdálkodásnak legelemibb feltételét, vagyis a gazdasági rendnek a biztonságát te­szik kockára. Ezt a racionalizálást én esztelen­ségnek tartom és ez ellen nemcsak most, hanem mindenkor fel kell emelnem szavamat. (Helyes­lés a balközépen és a baloldalon.) Kacionalizál­junk ott, ahol ez nem jelenti okvetlenül a munkaalkalmak csökkentését és abban az előny­ben azután, amelyet a gépi technika fejlődése és a racionalizálás jelent, ne csak a munkaadó, hanem a munkavállaló is részesüljön: ez a he­lyes szociálpolitikai elv. S tulajdonképpen ezt szolgálja ez a törvényjavaslat, amikor a gépi technika fejlődését, a racionalizálás előnyeit nemcsak a munkaadókra, hanem az egyes, már munkában levő munkavállalókra is kiterjeszti, amikor az ő munkaidejüket megfelelően csök­kenti. A 'munkaidő megrövidítése tehát részben azzal az eredménnyel fog járni, hogy az új munkaalkalmak szaporodni fognak, de kétség­kívül az az eredmény a legkézzelfoghatóbb, hogy a ma munkában álló munkásoknak a munkaideje csökken és ezalatt a csökkentett munkaidő alatt a munkás kevésbbé fog kifá­radni és több szabadidőhöz jut. Ami az első előnyt illeti* — hogy tudniillik kevésbbé fog kifáradni a munkás — erre vo­natkozólag volt a bizottságban egy olyan ellenvetés, hogy amikor a termelési eszközök fejlődése folytán a munkás tulajdonképpeni fizikai munkája, tehát megerőltetése is állan­dóan csökken, időszerű-e, hogy akkor a munka­időt is csökkentsük. En, mint mérnökember állíthatom, mélyen t. Képviselőház, hogyha a munkás fizikai munkája csökkent is azon új munkarendszerek révén amelyek az ipari ter" melésnek velejárói, a munkás idegmunkája azonban az elmúlt évtized alatt sokkal jobban növekedett, semhogy ilyen — mondjuk — köny­nyébb fizikai munkát testi és szellemi fárad­ság nélkül végezni tudna. Itt nem azokra a túlhajtott munkarendszerekre gondolok, ame­lyek a munkást valósággal ideggéppé akarják tenni, hanem arra célzok, hogy az egyszerű munkarendszerek is azzal a következménnyel járnak, hogyha, a munkás fizikai munkája a technikai segédeszközök folytán csökken t is, szellemi munkája, idegmunkája kétségkívül növekedik. Éppen ezért azt hiszem, hogy a munkás túlságos ki f ár adásának megakadályo­zásáról — még a technikai eszközök szaporo­dása és fejlődése esetén is — gondoskodni kell. De azt hiszem, indokolt az a törekvés is, hogy a munkásnak több szabadidőt adjunk, mert több szabadidő egyrészt lehetővé teszi^ a munkásnak, hogy fáradtságát kipihenje, más­részt pedig, — ami a legfontosabb — lehetővé teszi azt, hogy a munkás többet legyen csa­ládja körében. (Ügy van! Ügy van!) Nincs borzasztóbb jelenség, mint az olyan családi élet, ahol az apa és sok esetben az anya is reg­geltől estig munkában van és munkájából fá­radtan jön haza, úgyhogy a gyermek, aki ren­des körülmények között a szülőnek öröme, itt csak nyűg, mert nem engedi, hogy az apja, vagy az anyja a fáradalmait kipihenje.. Az ilyen család nem is érdemli meg a család elne­vezést éppen azért, mert nem fejlődik ki egy­más közt a kölcsönös bizalom, megértés, egy­másrautaltság érzése; az ilyen család tagjai­ban semmiféle lelki közösség nem fejlődik ki s ez a család csak nevében család. Bármennyire 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom