Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-239

96 Az országgyűlés képviselőházának 239. ülése 1937 június 30-án, szerdán. tehát az egész nemzet életszínvonalának és nyugodt élete folyásának. Sőt mondhatnám dunavölgyi pozíciónk megtartása, nemzeti aspirációink, alátámasztása, kiterjesztése és megerősítése, ezeréves történeti missziónk továbbfolytatása is attól függ, mennyire tudunk a -magyar testvériségben, sorsközösségben, a nemzeti -szolidaritásban összeforrni. Ennek az eggyéolvadásnak azonban cselekedetekben, áldozatokban kell megnyilvánulnia. A nemzeti szolidaritás nem merülhet ki puszta frázisokban, Öianem intézményekben megnyilatkozó valósággá kell tenni. Ez a javaslat bizonyítéka annak, hogy a kormány és a párt komolyan veszi a népi és szociális politikát és nemcsak ígéretekkel él, hanem az ígéreteket be is váltja. Ezért nem fogadhatjuk el tárgyilagosaknak és igazságosaknak azokat a megállapításokat, amelyek szerint ígéreteinket nem tartjuk be. Mi is tudjuk, hogy a szociálpolitika, terén még igen sok a teendő, de nem tagadható le, hogy a múlthoz képest a mai Magyarország, — főleg az utóbbi években — nagy 'megértést tanúsít a szociális problémák megoldása iránt, így maga a parlament is pártkülönbség nélkül, aminek fényes bizonyítéka a jelengi vita. Szociális vonatkozású intézkedések voltak a tmultban is, ezt nem tagadhatjuk le, de tervszerű szociálpolitikáról csak a jelenben beszélhetünk. A múlt mulasztásait némileg lehet valamiképpen menteni is. Részletekbe nem bocsátkozom, csak annak az örömömnek adok kifejezést, (hogy most már a ' tervszerű szociálpolitika terére léptünk. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) A miniszter urat illeti az elismerés azért, hogy a szociális, a társadalmi igazság iránt érzéket tanúsít, hogy a társadalmi igazság szívügyét jelenti, amint ezt már számos intézkedésével bebizonyította. A javaslat erkölcsi értékét abban látom, hogy a munkát és a munkást megbecsüli. A munkás a megbecsülést megérdemli, de a munkás és a 'munka megbecsülését egyetemes nemzeti szempontok is követelik, mert a munkás nemcsak a maga jólétéért dolgozik, a munka az egész nemzeté, a munka egyénileg is, a közjó szempontjából is erkölcsi kötelesség. Ez minden munkára megkülönböztetés nélkül egyformán áll> tehát a szellemi és fizikai munkára is. A munka nemesít, a munka közhasznú. A kritérium itt nem az, hogy ki milyen munkát végez, hanem arról van szó, hogy a kritérium a munka jósága, tekintet nélkül arra, 'hogy az hogy fizikai vagy szellemi-e. A jó munkát — bármilyen természetű — meg kell becsülni. Gyakran, sajnos, találkozunk a munka lebecsülésével és szomorú tény, hogy maguk között a fizikai munkások között vannak, akik a fizikai, a testi munkát lebecsülik. A jól prosperáló műhellyel bíró iparosfiúnak derogál beállani az apja. prosperáló műhelyébe s az apának is jobban tetszik, ha a fiúból úgynevezett úr lesz, bármilyen csekély fizetéssel, bármilyen kicsi Írnoki stallumlban. Hitlert citálhatnám, aki éppen ^ a fizikai munka felbecsülése, ellen foglalt állást, Mein Kampf című munkájában és ő rá hivatkozhatom, hogy a fizikai munka megbecsülésének igenis gyakorlatilag is érvényt tud szerezni. A szociálpolitika feladata a gazdaságilag leggyengébbeknek segélyt nyújtani. Ez a segélynyújtás munkaalkalmak teremtésében áll. Elsősorban mindenkinek munkát kell a szociálpolitika terve szerint szerezni, aki dolgazni akar, másodsorban pedig a munka megfelelő átértékelését kell biztosítani. Emberi és isteni törvény szerint senkit sem lehet sem a »munkaidő, sem a munkabér szempontjából kiuzsorázni. A munkás erejét, egészségét és munkabírását kímélni kell, mert ezt követeli nemcsak a munkásnak és családjának az érdeke, hanem ezt követeli a munka eredményessége is, amely eredményesség végeredményben nemcsak a munkaadónak, de a nemzet egyetemének is érdeke. A szociálpolitika megkívánja és megköveteli, hogy a munkaadó és a munkavállaló között az érdekek kiegyensúlyozottak legyenek, mert csak így, csak kiegyensúlyozott helyzet mellett lehet elképzelni azt, hogy a munkás a munkaadó odaadó munkatársává és barátjává legyen. Csak a sorsával megelégedett munkástól várhatjuk annak felismerését, hogy a tőke és a munka egymásra van utalva, hogy a tőke megóvása és gyarapítása munkásérdek, mert a több tőke több keresetet, több munkát jelent. Viszont a tőkének is tudnia kell a maga kötelességét a munkással szemben, a munkáért tisztes bért kell fizetnie. Ahol a munka értéke nincs biztosítva, ahol a munkás a tőke kiuzsorázásának van kitéve, ott állami beavatkozásnak kell jönnie, — ami itt is történik — hogy az ne árucikként kezeltessék az olcsóság mérlegén. A gazdasági liberalizmus tette azt, hogy a munkást kiuzsorázták s ennélfogva az egyik oldalon óriási vagyon és gazdaság gyűlt öszsze, a másik oldalon pedig végtelen nyomorúság. Az emberrel szemben könyörtelen volt ez a rendszer, erkölcsi, emberi és szociális szempontokra nem volt tekintettel, csakis a haszonra törekedett. Az embert a maga centrális gazdasági helyzetéből kiemelte, lealacsonyította, munkagéppé és rabszolgává tette. T. Ház! Nem akarok most a gazdasági rendszer kérdésével, a marxizmus kérdésével foglalkozni, úgyszintén nem kívánok foglalkozni a »ïterum novarum« és a »Quadragesimo anno« néven ismert pápai enciklikákkal sem, csak röviden jelzem, hogy bár a marxizmus a munkásság öntudatát felébresztette, a munkásságot tömörítette és szervezte, a munkáskérdés megoldására mégis képtelennek bizonyult. Hogy miért, annak taglalása messze vezetne. A lényege a dolognak az, hogy a szociáldemokráciának, a marxizmusnak azért nem sikerült a munkásproblémát egyetemes társadalmi szempontból megoldania, mert az egyoldalú osztályérdek álláspontjára helyezkedett és forradalmi úton, a magántulajdon elvének megtagadásával akarta a maga elveit megvalósítani. Ezzel szemben a pápai enciklikák a munkások és munkaadók érdekközösségét hirdetik, a magántulajdon álláspontjára helyezkednek, és amit a szociáldemokrácia nem talált el, hogy tudniillik nem válogatta meg a helyes cél mellett az eszközöket és módokat helyesen, a pápai enciklikák az Evangélium tana alapján eltalálták. így indult meg és következett be az, hogy nem a marxizmus, hanem a pápai enciklikák alapján ébresztetett fel az államhatalom, a kormányok lelkiismerete és indult meg az új szociális kormányzás. T. Képviselőház! Ezzel — tekintettel az idő előrehaladottságára — beszédemet be akarom fejezni. (Helyeslés.) Csak azt jelentem