Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.

Ülésnapok - 1935-231

486 Az országgyűlés képviselőházénak 23 Azt hiszem aoznban, t. Ház, hogy a politikai vonatkozáson kívül ennek a javaslatnak egy másik nagy alaptételéről is kell szólnunk, arról,, hogy a vízügyi igazgatás és a vízügyi gazdálkodás ezen harmadik részénél, az öntözésnél —• eltérőleg az ármentesítés és lecsápolás kérdéseitől — ma nem az érdekeltek vállaira kívánja ez a javaslat a terheket fektetni, hanem állami feladatnak tekinti a vízügyi gazdálkodás ezen utolsó harmadik részét. A törvényjavaslatnak ezt iaz elgondolását az egyik legfontosabb tételnek tartom, helyeslem és pedig nemcsak, azért, mert az indokolás tartalmazza, hogy nincs elég tőkeereje a magyar földmíves népnek és hogy a magángazdálkodás csak hosszú időn keresztül való várakozás után^ tudná megoldani a kérdést, már pedig a kérdés megoldása sürgős, hanem ettől elkülönözött okok is vannak, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy ez ia helyes és csakis ez a helyes eljárás, hogy az öntözés állami feladat legyen és maradjon. Nálunk ugyanis a vízügyi igazgatást és vízgazdálkodást az autonóm társulatokra bízta a magyar törvényhozás, E társulatokból a statisztika szerint 33 maradt meg teljes egészében a csonka ország területén. 1928-ban mégis meg tudta állapítani a ni. kir. földmívelésügyi miniszter ' az egyik jelentésében,' amelyet a Ház elé terjesztett, hogy 1868— 1928-ig ezek az autonóm vízitársulatok több, inint 500 millió aranykoronát ruháztak be az állam segítségével együtt a folyamhajózás és ármentesítés ügyébe. Óriási, hatalmas áldozat ez, ha vesszük, hogy ennek az 500 millió aranykoronának túlnyomó része mégis az autonómiák terhét képezte. így igazságos dolog, hogy annak a hatalmas áldozatkészség láttára és annak a hatalmas áldozatkészségnek megnyilvánulása után, amelyet a mezőgazdasági érdekeltségek a vízitársulatok és az ármentesítő társulatok keretében hosszú időkön keresztül ilyen hatalmas mértékben hoztak meg, most már ez a teher az ő vállaikról levetessék é> az egyetemes magyarság vállára tétessék, mert hiszen itt nemcsak az autonómiákban tömüyült társulatok és érdekeltségek javára, hanem az egyetemes magyar nemzet javára történtek intézkedések. Egyébként is, t. Ház, ma a Trianon utáni Magyarország egész területének mintegy negyedrésze van az ármentesítő és lecsapoló társulatok hatáskörébe vonva. Meg kell állapítanunk azt is, hogy azok a terhek, amelyek az autonómiák vállain nyugszanak, sokszor (vitéz Sebestyén Kálmán: Legtöbbször!) még a földadó terhét is felülmúlják. Éppen Rubinek Gyula mutatta ki már 1895-ben, hogy sok helyen ezek a terhek felülmúlták a földadó terhét. Gesztelyi Nagy László is öt vagy hat esztendővel ezelőtt megjelent munkájában rámutatott arra, hogy a legutóbbi esztendők 'során is ezek a terhek nagyon sok helyen felülmúlták a földadó terhét. Ilyen körülmények között nemcsak indokolt, hanem igazságos is, hogy ezt a harmadik nagy problémát, amelyet Széchenyi István mint a vízügyi gazdálkodás harmadik problémáját fektette fel, valóban állami feladatnak tekintsük, mint ahogyan ez a törvényjavaslat teszi is. Ha azokat a törvényeinket tekintjük, amelyeket az 1885. évtől kezdődően ebből a célból meghoztak, ezekből tanulságokat kell levonni — igénytelen nézetem szerint — a mostani törvényjavaslatban is a teherviselés aránytalansága és arányossága tekintetében, Ha az ár1. ülése 1937 június 15-én, kedden. mentesítő társulati terheket vizsgáljuk, már a kivetési mód sokfélesége is első pillanatra szemünkbe ötlik. Vannak helyek, ahol az ármentesítő járulék területenkint különböző, aszerint, hogy milyen magas, vagy milyen alacsony a terület fekvése. Van olyan társulat, mint például a Nyirvízszabályozó Társulat, ahol 1200 négyszögöltől 8000 négyszögölig terjedő területtel hat osztályba sorozzák a földeket és »becsholdat« állapítanak meg különböző területtel, de egyforma teherrel. Van olyan társulat, ahol a föld magasságára és alacsonyságára való tekintet nélkül tisztán a terület szempontjából róják ki a terheket. Van olyan terület, ahol kombinálják a kivetés kulosát a föld minősége és magassági és mélységi fekvése szerint. így állott elő helyzet, hogy például 1930-ban holdankinti és évenkinti 80 fillértől 13 pengőig terjedő megterheléssel lehetett és kellett számolni, öriási aránytalanság mutatkozik itt és a törvényhozásnak és

1 az illetékeseknek tehát észre kell venniök azokat a vágyakat, amelyeket a társulatokba tömörült gazdaközönség évről-évre a terhek könnyítése és az arányosítás érdekében előhozott. Ilyen körülmények között az autonómiákra, a társulatokra bízná az öntözést, épúgy, mint ahogy a társulatokra bízta a magyar törvényhozás az ármentesítést és a lecsapolást, valóban, nemcsak káros, hanem egyenesen veszedelmes is lett volna. Nemcsak ebből a jogi konstrukciós elgondolásból,^ hanem — azt hiszem, mérnök-szakértő barátaimmal való tárgyalások után elmondhatom — technikai szempontból is elérkezett az ideje annak, hogy ne részletekben . és elkülÖnzött társulatokban, hanem egy központosított egységes irányítás alá helyezett nagy műben kezdjük meg az öntözést, hogy ez a központ ott, ahol csak lehetséges, fizikailag rendelkezésre állhasson az egyes társulatoknak. Ez a központosítás, amelynek csúcsszervezete a törvényjavaslatban megállauított öntözésügyi hivatal, nagyon alkalmas lesz arra, hogy az ármentesítő és a lecsapoló társulatoknál tapasztalt ezt a visszásságot, a nagy aránytalanágot már eredetileg is megszüntetve, az egész országban egységes díjazást valósítson meg. Helyeslem tehát a javaslatnak azt az^ intézkedését, hogy az öntözési müvek létesítését, fenntartását és kezelését egy centralisztikus hivatalra bízza és azt hiszem, az arányos, az egyenlő teherviselés kérdése meg lesz oldható még azokban a kérdésekben is, amelyeket ez a javaslat is a magángazdaságra^ bíz, mert természetes, hogy a vízelosztás kérdése ® az elárasztandó, vagy öntözendő területeken eszközlendő befektetések már nem tekinthetők állami feladatnak, nemcsak azért, mert azok az illető földtulajdonos birtokán, bérletén létesülnek, hanem lázért sem, mert ezeknek gondozása, miután rengeteg ilyen egyedre számítunk, ha Isten segítségével sikerül az öntözést elterjesztenünk, nem lehet a központi hivatal feladata, már aprólékosságánál fogva sem. Ha egy pillantást vetünk az ármentesítés és a lecsapolás munkájára, azt kell megállapítanunk, hogy ármentesítő társulataink a múltban idejekorán hozzá tudtak illeszkedni a feladatukhoz, még pedig nagy tudással és felkészültséggel. Az 1885. esztendei törvényhozás ugyanis nem tette kötelességükké 'az ármentesítő társulatoknak a lecaapolást is, mégis