Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.

Ülésnapok - 1935-226

324 Az országgyűlés képviselőházának 226.-ütése 1937 június 5-én, szombaton. végzetes és rettenetes alákínálása. Még az a minimális védelem sines a mezőgazdasági munkás számára biztosítva éppen szervezetlensége következtében, hogy igénybevehesse azokat az intézményeket, amelyek tényleg megvannak, így például a munkabérek megállapításánál a bérmegállapító bizottságokat. Mert vájjon ki meri ezt kérni ia szervezetlen mezőgazdasági munkások közül? (Darányi Kálmán miniszterelnök: Az ország felében kérték! — Farkas István: De nem adják meg! — Darányi Kálmán miniszterelnök: Meg is állapították a községekben mindenütt! — Farkas István: A múltkor Matolcsy bizonyította be, hogy a feljelentőt megbüntették és senkit sem mernek feljelenteni, mert nem kapnak munkát!) A foldmívelésügyi minisztérium jelentése szerint 1932-ben 19 bérmegállapítási kérés volt, 1935-ben pedig osiak 5 eset. Azt, amit Matolcsy képviselő úr mondott, mi a magunk tapasztalataival nagyon is aláhúzhatjuk, hogy tudniillik, aki kéri a bérmegállapítást, annak számolnia kell azzial, hogy többé azon a vidéken munkához nem jut. (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Hirdetik a felülről való szociálpolitikát, ez azonban nem egyéb szemfényvesztésnél, amellyel az igazi fasiszta lényegét ennek a kérdésnek elkendőzni igyekeznek, mert a szociálpolitika valódi alapja, az érdekeltek szabad társulásából kialakuló önvédelmi szervezet. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Ez az a szervezet, amely kimunkálja a kérdéseket, melyek a mindennapi életben felmerülnek; ez a szervezet teremt közvéleményt, alkot intézményeket,^ amelyeknek felülről való szankcionálását kéri azután. De ezzel a munkaprogrammal, ezzel a beosztással szemben nálunk ideges félelem uralkodik, mert az a megállapítás, az az elv, hogy a dolgozó ember maradjon kiskorú, a politikában, a szociálpolitikában, a gazdasági területen egyformán érvényesül s az az elv, hogy ezek az osztályok csak ajándékkép szerezhessék meg azt, amit az uralkodó osztályok vagy a végrehajtó szervek kegyes alamizsnakép hajlandók nekik adni. A trade unionizmus elve gyűlölt és félelmetes dolog s az a bürokrácia, amely ma ia tőke és a munka harcában a középen áll, retteg attól, hogy feleslegessé válik abban a pillanatban, amikor a munkásság szervezkedésének utat engednek s a közvéleményben mindenáron meg akarják tartani azt a bizonyos »cakcervezet« hangulatot, amely tudatlanul és kegyetlenül visszaszorítja a maga önvédelmére szervezkedő munkásságot s ezzel akarva, akaratlanul is azt a felet örvendeztetik meg, amely ennek az állapotnak örvend. (Propper Sándor: Amelynek haszna van belőle!) Röviden és keményen önbíráskodásnak nevezik el a dolgozók önvédelmi törekvéseit és nem felelnek arra a kérdésre: miért nem vállalkozik tehát az állam a pártatlan bíró szerepére és mit tegyen a dolgozó, ha ilyen bírót nem kap? Erre a pártatlanságra igen jellemző az, hogy az utóbbi időkben, amikor egymásután alakulnak meg mezőgazdasági vidékeken az ipari vállalatok, akkor bennnüket ezen ipari vállalatok munkásainak megszervezésétől azzal ütnek el, hogy ne menjünk agrárterületre. . Azt kérdezem: miért nem _ bíztatják â tőkét is ugyanarra, hogy ne menjen agrárterületre filléres órabérekkel tönkretenni a földmíves asszonyt és a földmíves leányt, (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) s hogy ezzel a filléres bérrel ne csináljon ' konkurrenciát a mezőgazdasági napszámbéreknek. Ha tehát ennek útját nem állják, akkor miért állják: útját annak, hogy az ipari munkás ; a maga önvédelmi szervezeteivel utánamenjen annak az ipari tőkének, amelyet oda engedtek? Arról is őszinte vallomást kellene tenni, hogy, ha ezt az úgynevezett önbíráskodást, a szervezkedésben rejlő úgynevezett ^önbíráskodást nem gyakorolta volna a munkásság, akkor tettek volna-e valamit a munkásság életsznívonalának emelése érdekében. Mért hiszen, amit tettek, az nem volt semmi egyéb, mint belekapcsolódás a munkásság saját kezdeményezésedbe, mégpedig nem azért, hogy szankcionálják ezeket a kezdeményezéseket, hanem azért, hogy a tempót fékezzék, hogy az iramot lelassítsák és hogy az eredmények kialakulásánál bábáskodjanak. Egészen hamisan csengők tehát azok a szólamok, amelyeket népközösségről, sorsközösségről beszélnek, mert meg lehet kérdezni, hogy ki az, aki a gyakorlati sorsközösséget vállalja azzal az életsorssal, amelyben ma a dolgozó osztály részesül. így folyik a hajsza a szociálpolitikai előmunkálatokat szervező és végző szakszervezetek ellen, pedig, tagadhatatlan, — sha elfogulatlanul vizsgálják, nem. tagadhatják — hogy a szakszervezetek mozgási szabadsága a törvényhozó munkájának előkészítése. De ha ezt nem tűrik, ha ez. nem kell, s ha a f munkások önvédelmi szervezeteitől és önállóságától félnek, akkor miért nem csinálja az állam maga ezt a munkát, ezt a védelmet, ezt a szociálpolitikát? (Meskó Rudolf: Csinálja!) Vártam ezt a választ, készültem is rá, hiszen az összes felszólalók is bizonyítgatták és igazolgatták, hogy csinálják. Valóban vannak intézményeink, amelyeket szociálpolitikai jellegűnek neveznek, így elsősorban az inségkonyha, a szükséglakás és az inségmunka. (Felkiáltások jobb felől: Ez is kell! ~ Farkas István: Inségleves —- szociálpolitika!) De amikor ezzel kapcsolatban felszólalnak, már elhangzik a megváltó ige, hogy ennek az Ínségnek enyhítése, az Ínségesek eltartása, a gyermekvédelem, a kolduskérdés és az öregek eltartása társadalmi feladat. Az utóbbi évben számtalan feladatot hárított át a'z állam a maga munkaköréből a városok^ nyakába és most szociális kérdéseket kíván a társadalomnak, a társadalmi jótékonyságnak területére áthárítani. Már pedig a társadalom és a város vájjon hogyan fog hozzáférni azokhoz a zsebekhez, amelyekben az állam olyan kiadósan nyúlt bele eddig? De addig is, amíg ezt nem sikerül a társadalmi jótékonysággal elfogadtatni és annak feladatává teljesen áthárítani, amit ma csinál az állam ezen a címen, valóban szociálpolitika-e? T. Képviselőház!. A'z inségmunka nem szociálpolitika, (Farkas István: Lealázó semmibevevése a nyomorgó, nélkülöző' szegény embernek.) hanem álmunka, a munka valódi jellegének meghamisítása, amiről nemcsak nekem kell megállapítanom, hogy felkelti a feleslegesség érzését abban, aki arra rászorul és demoralizál. (Darányi Kálmán miniszterelnök: A munkanélküli segély sokkal jobban demoralizál! — Buchinger Manó: Dehogy! Németországban Bettelsuppenak nevezték egy évtizeddel ezelőtt. Propper Sándor: Mégis az egész világ a mun'kanélküll segélyt vezeti be! — Farkas István: Mindenütt bevezették a munkanélküli segélyt. — Darányi Kálmán miniszterelnök: Panaszkod-