Képviselőházi napló, 1935. XIV. kötet • 1937. május 31. - 1937. június 22.

Ülésnapok - 1935-223

Az országgyűlés képviselőházénak É& az egészen időszerűtlen, idejétmúlta, lehetetlen és egy szegény társadalmi réteget sújtó adót. (Helyeslés a szélsőbaloldalon,) A másik ilyen adó a lisztforgalmi adó. Azt hittük, hogy a pénzügyminiszter úr lesz szíves majd expozéjában megemlékezni erről. Sajnos, nem emlékezett meg róla és most én vagyok bátor a miniszter úr emlékezetébe juttatni ezt a kérdést. Ha nem is helyes ez az adónem, valamennyire megérthető akkor, ha tí—7 pengő a búza ára. Közben azonban a búza ára feliszaladt 21 pengőre és ahogyan én a viszonyokat látom, ahogyan a világ búzakészletei és termése jelenleg állanak, ahogyan a híreket halljuk és olvassuk, nincs kilátás egy pár éven belül arra, hogy a búza ára ismét 6 pengőre zuhanjon. Elérkezett tehát az ideje annak, hogy ezt a legantiszociáliaabb adót, (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) a kenyeret, a lisztet, a szegény ember táplálékát sújtó rettenetes adót a miniszter úr erélyes kézzel megszüntesse. (Propper Sándor: A boletta utóda!) Egészen lehetetlen dolog, hogy a magyar állam háztartásában ne találjon a pénzügyminiszter körülbelül 28—30 millió pengő fedezetet másutt és mert erre a pénzre szüksége van, éppen a legszegényebb embereket sújtsa ezzel az adóval. (Propper Sándor: A boletta szelleme!) Nem akaróik sokat időzni a cukoradónál, amelyet előkelő Nep.-párti képviselők is megemlítettek már, csak egy dolgot akarok a miniszter úr figyelmébe ajánlani. Nevezetesen a magyar nép sohasem kedvelte a szacharint. Emlékszem rá, hogy körülbelül 45 esztendővel ezelőtt került a szacharin Magyarországba Máramaroson keresztül. (Br. Vay Miklós: Galíciából!) Már nem emlékszem határozottan, hogy honnan hozták, Lengyelországból vagy Oroszországból. Évtizedek teltek el, míg a magyar nép ezzel az édesítőszerrel meg tudott barátkozni. Sehogy sem akart vele megbarátkozni. Ma azonban az a helyzet, hogy olyan falvakban, ahol 15—20.000 ember lakik, a kereskedő, aki tíz évvel ezelőtt eladott egy héten 28—30 ikilogranim cukrot, — amit kevésnek tartok — imost 8—10 kilogramm cukrot ad el: ennyi a falu egész cukorfogyasztása egy héten; ezzel szemben nincs az a ravasz finánctrükk, amelyet a szacharincsempészek ki ne játszanának és ahogyan a békében nem ismerte a falu népe a szacharint, úgy ma kezd elfeledkezni ia cukorról. Ha a cukor csak egyszerű élvezeti cikk volna és nem szolgálna másra, mint az ételek megédesítésére, akkor nem szólnék egy szót sem, mindannyian tudjuk azonban, orvosok bizonyítják, hogy a cukor nemcsak élvezeti cikk, hanem tápszer is, különösen gyermekek és aggok nélkülözhetetlen tápszere. A cukorfogyasztás nálunk éppen a rettenetes tadó következtében és a cukorgyárosok mohó profitvágyának eredményeként fejenként 95 kilogramm, tehát elértük az afrikai színvonalat. Nálunk kevesebb lakossal bíró, gazdaságilag nem jobban megalapozott államokban a cukorfogyasztás fejenként 23—24—25 kiló, nem beszélve Dániáról, ahol 50 kiló. Ezzel szemben Magyarországon, ahol a cukorrépa terem, ahol a répát megmunkálják, a cukorfogyasztás fejkvótája 9'5 kiló. Ha már a csempészésnél tartok, legyen szabad megemlítenem, (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) hogy a mai állapot a vámokat illetően is teljesen tarthatatlan. Mesterségesen kitenyésztenek ezzel egy olyan csempésztábort, KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XIV. 3. ülése 1937 június 2-án

s szerdán. 135 amellyel azután majd nem fog bírni az állam. Egészen lehetetlen fenntartani azt a helyzetet, hogy egy kiló tea vámja 6 pengő 36 fillér legyen, hogy egy kiló kávét 5 pengő 28 fillér közteher terheljen, hogy a feketeborsot 3 pengő 28 fillér adó terhelje. De a legbotrányosabb — ha szabad magamat így kifejezni — az, ami a fahéj körül történik. Mindenki tudja, hogy a fahéj a legszegényebb emberek ízesítőszere. Annakidején, amikor a dicsőséges bolettát behozták a nemzet gerincének alátámasztására, akkor a pénzügyminiszter kijelentette, hogy: meg fogjuk drágítani a fahéjt. Mi történt? Egy kiló fahéj — jól jegyezzék meg — a vámszabadraktárban átvéve, fuvarköltséggel, felárral együtt 80 fillér. Ezt 8 pengő 70 filléres illeték és adó terheli. (Mesko Rudolf: Ezt még mindenki elbírta!) Ennél igazán nem lehet cifrább vámrendszert találni. A mai állapot — mint mondottam — a csempészetet tenyészti ki, ezért szükséges volna, hogy a pénzügyminisztérium végre áttérjen a súlyvámok helyett — úgy," amint Angliában van — az értékvámokra. Lehetetlen, hogy azt a brazíliai haváriáe kávét, amelyet már tengervíz ért, büdös, rosszízű, ugyan* annyi vám terhelje, mint amennyi a legfinomabb arábiai kávét terheli. Lehetetlen dolog-, hogy az eper- és szederlevelekből készülő tea ugyanannyi vámot viseljen, mint a legdrágább és legfinomabb Ceylon-tea. Ez semmi egyebet nem jelent, mint azt, hogy a gazdagok fényűző fogyasztási cikkeit a szegény emberekkel fizettetik meg, mert a szegény ember kávéja, silány teája, sokszor mesterségesen hamisított fűszert» ugyanannyi vámot cipel, mint az előkelő^urak legfinomabb ízesítőszerei. Nem lehet tehát to vább fenntartani ezt az állapotot, hogy a legsilányabb áru is ugyanannyi vámot fizessen. mint a legfinomabb áru. A pénzügyminisztérium a csempészet megakadályozására nagy súlyt helyez és mondhatnám, egész kis hadsereg áll erre a célra rendelkezésére. Mégis azt kell mondanom, hogy a mai helyzet tarthatatlan. Tarthatatlan azért, mert a tisztességes kereskedőt rettenetesen sújtja. Aki nem csempészett árut, hanem elvámolt árut vásárol, az azzaí a kereskedővel szemben, aki csempészett árut tart, hátrányban van, mert aki csempészett árut tart, az olcsóbban tudja áruját adni, mint a rendes kereskedő. A csempészet főleg Románia felől olyan nagy, hogy erre a fináncok történelmében példa még nem volt. Egészen immorális dolog tehát ezt a magas vámot fenntartani és ezért kérem a miniszter urat, lásson hozzá erőteljesen ezeknek a vámoknak a lefaragásához, amelyeknek egyeki-másika valósággal nevetséges. T. Képviselőház! A közvetlen emberi táplálkozásra szolgáló anyagoknak, főképpen a kenyérnek és a húsnak a megdrágítása igen szomorú eredményekre vezet és ezt itt ezzel kapcsolatban szintén el kell mondanom. Magyarországon tudvalevőleg igen jó búza^ terem és búzatermésünk vetekedik a világ bármely táján termo búzával. A magyar búzatermő Kánaán népe mégis kezd lassan leszokni a kenyérfogyasztásról. Az 1934. évig terjedő időre vonatkozólag a Népszövetség statisztikai felvételt készíttetett, amelyből megállapítható, hogy az európai országok között Magyarországon volt a legkisebb lisztfogyasztás, mertemig Németországban a lisztfogyasztás fejkvótája 98, Ausztriában 83, Csehszlovákiában 88 kilogramm, addig Magyarországon f mindössze 82 kilogramm. (Mesko Rudolf: Ez tévedés, mert a termelő falun nem vallja be!) De ez is rosszab19