Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-210

60 Az országgyűlés képviselőházának kiadást okoznak, megfontolásra ad okot. Hiszen a háború óta — nem mondok sokat — legalább 30y40 millióval emelkedtek a költségek ezen a címen. Ma a nyugdíj terhek az egész költségvetésnek 20%-át teszik ki, 256 milliót, olyan összeget, amely nézetem szerint nincs arányban ennek az országnak szegénységével és teherbíró képességével. Azt hiszem, t. Ház, elkerülhetetlen lesz, hogy a. pénzügyminiszter úr ezzel a kérdéssel foglalkozzék, mert ámbár jól tudom, hogy a vele való foglalkozás és nyugdíjtörvényeink revíziója a közeljövőre kihatással nem bírna, a távoli jövőre vonatkozólag nagyon lényeges a kérdés. Hiszen arról szó sem lehet, hogy a mai nyugdíjasokra, vagy a ma szolgálatban lévőkre vonatkozólag revíziót hajtsunk végre, de arról igenis, lehet szó, hogy az állami szolgálatba újonnan lépőkre vonatkozólag más nyugdíjtörvényeket emeljünk érvényre, mint amelyek a múltra vonatkoznak. A magam részéről különösen azt ajánlanám a pénzügyminiszter úr figyelmébe, hogy az állami szolgálatban, az üzemeknél alkalmazott munkások, kisemberek, altisztek és hasonló kategóriák a nyugdíjtörvény hatálya alól kivétessenek és a társadalombiztosítás révén nyerjenek kielégülést nyugdíjaik tekintetében; viszont a tisztviselőkre nézve szigorúbb szabályok léptettessenek életbe pro futuro a nyugdíjazás lehetőségének időpontjára, egyéb kellékeire és feltételeire nézve. Legyünk tisztában azzal, t. Ház, hogy a magyar költségvetés apasztása ma már nem. a restrikcióktól függ, amelyeket éveken keresztül végrehajtottunk, hanem függ elsősorban a trianoni nyugdíjasok, a rokkantak: és hasonló kategóriák kihalásától, függ a nyugdíj terheknek általam már említett csökkenésétől, függ attól, hogy külföldi adósságainkra nézve miképpen vagyunk képesek kiegyezni hitelezőinkkel, és függ végeredményben a közigazgatás okos, helyes és céltudatos racionalizálásától. (Ügy van! a baloldalon. — Éber Antal: Ez a /ényeg!) Ami ezt illeti, nézetem szerint az a lendület, amellyel a racionalizálás terén megindultunk, kissé megtorpant. Az egész világon foglalkoznak az államok és a kormányok a közigazgatás helyes és okos racionalizálásával. Csak egy példát hozok fel a magyar életből. Miért ne lehetne és miért nem kell keresztülvinni például a számvevőségeknél egy reformot, amely egyszerűsíti az eljárást és amely által a számvevőségek létszámát a minisztériumok kebelében csökkentenők ? Hiszen látom a létszámkimutatásokból, hogy a legtöbb minisztériumban a számvevőségek létszáma megközelíti, vagy túlhaladja a közigazgatásban alkalmazott tisztviselők létszámát, (Ügy van! a baloldalon. — Peyer Károly: így van minden intézménynél!) ami meggyőződésem szerint anomália és amin segíteni kell. A mi számvevőségi törvényünk elavult rendszert képvisel, olyan rendszert, amelytől az egész világon kezdenek eltérni, ismeretében azoknak az egyszerű racionálisabb és okosabb rendszereknek, amelyek a közgazdasági élet nagy vállalatainál alkalmaztatnak s amelyek sokkal csekélyebb tisztviselői létszámot tesznek- szükségessé. De mit szóljak az írásbeliség túltengéséhez, a fórumrendszer komplikálásához, amelyek előidézik azt, hogy egy egyszerű ügyhöz 10—15 hivatalnak van hozzászólása, mielőtt az %10. ülése 1937 május 11-én, kedden. elintézést nyerne? (Ügy van! a baloldalon.) Mit szóljak ahhoz az elavult, ódon területi beosztáshoz, amely közigazgatásunk alapját képezi s amely a különféle bransokban egymást nem fedvén, újabb komplikációkat idéz elő? Megengedem, hogy itt bizonyos történeti tradieiók nehézségeket okoznak, (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Az autonómiák!), azonban a szükség parancsát követve, ezeken magunkat túlhelyezni a jelen időkben kötelesség és szükség, amelytől eltekinteni nem lehet. T. Képviselőház! Az a kérdés már most, túlzott-e az a teher, amely az adózás révén a nemzet vállait nyomja és egyenlőtlen-e? Én azt hiszem, mindnyájunk egyetértésével megállapíthatom, hogy túlzott ez a teher és sok tekintetben egyenlőtlen is. (Ügy van! a baloldalon ) Nem a jelenlegi kormánynak vetem ezt szemére és nem azért mondom, hogy ebből ellenzékiséget vindikáljak magamnak, mert teljesen tisztában vagyok azzal, hogy pénzügyi adminisztrációnk fejlődése nem tehetett mást lehetővé, mint azt, hogy időről-időre a szükségletek fokozódásával előteremtsék a pénzügyminiszter urak, úgy, ahogyan lehetett és úgy, ahogyan tudták, azokat az anyagi eszközöket, amelyek fedezetül szolgálnak. A helyzet azonban kezd tűrhetetlenné válni. Az én felfogásom szerint túlzott a mezőgazdaság megadóztatása, túlzott a házbirtok megadóztatása (Ügy van! jobbfelől.) s a kisiparé, túlzottak a forgalmi adók és azok a pénzügyi vámok, amelyek a fogyasztást sújtják és túlzottak azok a krízisadók is, amelyeket 1981 óta bevezetni voltunk kénytelenek. Hiszen felemeltük a házadót 20 százalékkal, & társulati adót 40 százalékkal, a jövedelmi adót 60 százalékkal, a vagyonadót 100 százalékkal, a magánalkalmazottakra különadót vetettünk ki, amely 24 milliót hoz a költségvetésbe, a forgalmiadét felemeltük egy százalékkal s a boletta kedvéért egész sorát vetettük ki a részletezett ki; sebb adóknak. Ezek a yálságadók, ha valaki azokat kiszedi a költségvetésből, együttvéve 100 milliót hoznak, eltekintve attól a tiO—70 milliótól, amelyet a közalkalmazottak fizetésének és járandóságainak csökkentése folytán nyertünk vissza a költségvetés javára. 170 milliót tesz ki így az a teher, amelyet a krízis címén vezettek be a magyar költségvetésbe. Minthogy ezekre az adókra és terhekre ma még szükség van a költségvetés egyensúlya érdekében, ez egymagában is mutatja, hogy nem vagyunk még olyan messze avval a gazdasági konjunktúrával, amely lehetővé tenné, hogy a költségvetés keretében lényegesen enyhítsünk a nemzetnek terhein. (Ügy van! balfelől.) T. Képviselőház! Egyenlőtlen itt az adózás. Falusi kisemberek, — amint már ezt a pénzügyi bizottságban bátor voltam kifejteni — akik 1—2 hőid földdel bírnak, 100—200 pengő terhet viselnek összadóképpen, amiben természetesen benne foglaltatik a községi és egyéb adózás is. De egyenlőtlen az adózás más területen is. A pénzügyi bizottságban Knob Sándor; t. képviselőtársam kifejtette, — még pedig számszerű adatok rendjén s hivatkozva Fellner Frigyes ismert közgazdász és tudós adataira, — hogy a magyar ipar, a nagyipar, a kisipar és a vállalkozás együttvéve több adót fizet, mint a mezőgazdaság és hogy ennek folytán súlyosabb terhet visel. (Zaj a baloldalon.) Egyről azonban megfeledkezik ez a különben számszerűen helyes megállapítás, arról,