Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-219

642 Az országgyűlés képviselőházának 219. ülése 1937 május 25-én, kedden. A tárca költségvetését nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? vitéz Kenyeres János jegyző: Rajniss Fe­renc! Rajniss Ferenc: T. Ház! A belügyi költ­ségvetés keretében az idő rövidsége folytán természetesen csak távirati stílusban óhajtok hozzászólni a legfontosabb kérdésekhez. A szakszerűség szempontjából a legna­gyobb aggodalommal látom és a megváltozta­tásra alkalmasnak ítélem aneg azt a helyzetet, hogy a belügyminisztérium a maga speciális régi feladatain kívül a magyar közegészség­üggyel és a magyar szociálpolitikával is fog­lalkozzék. A magyar politikai élet egyik leg­súlyosabb tévedése az volt, amikor a népjóléti minisztériumot feloszlatták s nagyjában-egé­szében, egy régi durva hasonlattal élve, ki­dobták a kanapét: a minisztériumot szüntették meg olyan személyi visszaélések és egy olyan ártalmas szociálpolitikai gesztié megszünteté­sekor, amely miatt az illetőket kellett volna a népjóléti minisztériumból annakidején kitenni. A szakszerűség szempontjából abszolúte le­hetetlennek tartom azt, hogy a belügyminisz­térium tisztviselői kara hosszú időn keresztül ezt a hármas, különböző irányzatú munkakört ellássa és lehetetlennek tartom azt, hogy egész­séges és jó szelekció történhessék. Ha ezt a háromféle feladatot ugyanannak a miniszté­riumnak tisztviselői karára bízzák, akkor a lőhető legrövidebb időn belül megtörténik az, ahogyan meg is történt, hogy például férfiak, akik egész életüket vagy életüknek igen nagy részét szociálpolitikával töltötték el, pusztán azért, mert magasabb rangba nevezték ki őket, a rendészeti osztályra kerülnek át, vagy for­dítva. Ugyanez történik azonban közegészség­ügyi, szociálpolitikai és^ rendészeti viszonylat­ban is. A szelekció érvényesülése tehát ebben az esetben feltétlenül helytelen. Ha pedig azt nézem, hogy a magyar közigazgatás egész struktúrája sok évtizedes elmaradottságot mu­tat fel, nem is a háború után, hanem már a háborúeüőtti elmaradottság miatt és amiatt a rendeleti dzsungel miatt, amelyben a magyar közigazgatás él, akkor nem kell senkinek sem demagógiát emlegetnie, hiszen rémregénybe illő olvasmány Magyary professzornak a ma­gyar közigazgatásról írott tanulmánya, amely­nek minden száraz adata arról beszél, hogy a magyar közigazagtásnak évtizedes bűnei van­nak és ha a. belügyminiszter úr és az új ál­lamtitkár úr ketten csak a ómagyar közigazga­tás reformját oldják meg, akkor is nevüknek halhatatlanságot tudnak szerezni. Ami ezenkívül marad, az a szociálpolitika és a közegészségügy, csak egy új miniszté­riumban fejleszthető tovább és ennek előkészí­tését azért tartom feltétlenül szükségesnek, leg­alább szellemileg, legalább a tervek elkészíté­sével, — mert előre megjósolom, hogy egy tit­kos szavazati jog alapján összehívott parla­ment semmi körülmények között nem fogja el­fogadni ezt a helyzetet, hogy a belügyminisz­tériumnak quasi mellék osztálya legyen a köz­egészségügy és a szociálpolitika Magyarorszá­gon. (Buchinger Manó: Reméljük!) Peyer képviselőtársam hozzászólásával kapcsolatban a magam részéről is kénytelen vagyok kijelenteni, hogy az Oti. beruházási politikáját a legnagyobb aggodalommal nézem. Nem most, hanem esztendők óta helytelennek tartom azt, hogy bármilyen a munkásoktól, munkaadóktól szociálpolitikai célvagyon gyűj­tésére összeadott összegek bármilyen kommer­ciális vagy nem szociális irányzatú befekte­tésekre bármikor felhasználtassanak. Ennek a célvagyonnak egyetlen rendeltetése: a szo­ciálpolitikai rendeltetés. Akkor, amikor nálunk évtizedeken keresztül minden munkás lakás­telep úgy sikerült, hogy amikor elindult mun­kástelepnek indult, mire készen lett, tisztviselői lakástelep lett belőle, igenis kötelességünk kertes munkástelepek létesítésére használni fel hatalmas nagy összegeit annak a pénznek, amelyeknek kamataiból később megrokkant és megöregedett magyar munkásoknak kell jára­dékot fizetni. Bizonyos belső erkölcsi kényszer is van az ilyen befektetéseknél,, mert ha azok a munkások olyan lakásokban laknának, me­lyekről tudják, hogy célvagyont képeznek és hogy azok házbéreiből munkástestvéreik járu­lékait kell kifizetni, akkor lakbérszabotázs és hátralék nem igen fordulhat elő. Az önkormányzat hozzájárulásával sem volna szabad véleményem szerint kész és régi palotákat, belső budapesti házakat vásárolni, hanem építeni kellene elsősorban a magyar munkásság, a Mabi. pénzéből pedig a magán­hivatalnoki kar számára szociálpolitikai cél­zattal. Egyetlen egy témáról óhatjok még a ren­delkezésemre álló rövid idő alatt megemlékezni, ez pedig a magyar rendőrség problémája. Nem kell semmi néven nevezendő adat egy ember­nek, aki ma Budapesten végigmegy, mert az utcákon látni azt, hogy mennyi egy és kétrozet­tás fehérhajú — nem is szürkülő, hanem már fehérhajú — rendőrtiszt jár az utcán. Ez lehe­tetlen és elmaradott állapot, ami azt jelenti, hogy a IX. és X. fizetési osztályban háborút járt 45—50 esztendős emberek vannak a rendőr­tiszti karban, a fogalmazói karban és a fel­ügyelői karban is. Amikor a legnagyobb jó­indulattal nézem és iparkodom előmozdítani a magyar ifjúság helyzetét, tiszta lelketlenségnek tartom, hogy mivel az ifjúsági jelszó ma a di­vatosabb, a frontharcos generáció háttérbe szoruljon és 45 éves korában még mindig fiatal­ságnak számítson a IX. és X. fizetési osztály­ban. Lehetetlenség az, hogy 45 esztendős gya­kornokok legyenek a rendőrségnél, akik 10—15 esztendeje ott vannak és akiknek a kinevezé­sére már azért nem kerül sor, mert közben öre­gek lettek a kinevezésre. T. Ház! A rendőrség dolgaival való fog­lalkozásban frázisnak tartom azt mondani már, hogy nekünk nagy szükségünk van a rendőrségre, hogy mi remek emberanyagot lá­tunk a rendőrségben; kénytelen vagyok azon­ban kijelenteni, hogy ez a rendőrség ma techni­kai felszerelés szempontjából, különösen ha figyelembe vesszük Magyarország lefegyver­zését is, nem áll felszerelésileg, kiváltkép az anyagi kérdések megoldásában azon a magas­laton, amelyen egy világvárosban állania kel­lene. A rendőrséget is súlyosan érintette a fize­tésredukció és ugyanakkor elvonták az úgy­nevezett felügyeleti díjakat vagy működési pótdíjakat is. Ezzel kapcsolatban a legnagyobb örömmel állapítom meg, — bárki tette, helye­sen tette — hogy megszüntették azt az anomá­liát, hogy a múltban a rosszhírű mulatóhe­lyekre rendőrtiszteket vezényeltek felügyeletre. Ma ezek á rendőrtisztek egyszerűen csak fel­ügyelnek az altisztekre, akik ezekben a mu­latóhelyekben szolgálatot teljesítenek. A rendőr-

Next

/
Oldalképek
Tartalom