Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.
Ülésnapok - 1935-214
Az országgyűlés képviselőházának 9A elhelyezkedni, sehol sem vették fel a legnagyobb részét, és akiknek nem voltak családi összeköttetéseik, azok mind lemaradtak a mindennapi kenyérért folytatott nagy tülekedésben, A legtöbb közülük, akiknek tanítására a család mindent ráköltött, fásultan kényszerült visszatérni a szülői házba. Otthon, a szülők nyakán élve, az emberi élet cselekvésre, alkotásra legjobban képes szakát töltötte el tétlen ségre kárhoztatva, és ezáltal még a társadalomban is mint gyújtóanyag szerepelt. Önként vetődik fel a kérdés, hogy a háború utáni esztendőkben a magyar fiatalságnak az egyetemekre való fokozottabb özönlése, nem eredményezett-e egy olyan szellemi túltermelést, amelyet a csonka haza nem bír el. összehasonlítva a magyarországi egyetemi hallgatók számát a külföldi államok egyetemi hallgatóinak számával, a következőket látjuk: Míg ezer emberre Ausztriában 3-2, Svájcban 24, Finnországban 2-1, Csehszlovákiában 2, Franciaországban 2, Dániában 1-8, Romániában 1*7, Svédországban 1-7, Németországban 1-5, addig Magyarországon ezer emberre 1-4 egyetemi hallgató esik. Láthatjuk, hogy Magyarország a nagyobb kultúrállamok, sőt egyes balkáni államok mögött maradt egyetemi hallgatóinak létszámával. Ha most ennek a ténynek okait keressük, akkor látjuk, hogy ezek nem abban rejlenek, mintha itt intézményes megoldások történtek volna, hanem ellenkezőleg abban, hogy a háború utáni jószándékú kísérletezés ennek a kérdésnek intézményes megoldásától mintegy irtózva, megelégedett a dolgok karitatív rendezésével is. Segélyezésekkel, egyesek állásba helyezésével, szellemi szükségmunkaakcióval, kaszárnyákba való elhelyezéssel, népkonyhával próbálták a kérdés lényegét elodázni. Hiába hangoztatták a bajtársi egyesületek, hogy a kérdés megoldásának nem ezek az igazi útjai, az ez irányban megnyilatkozott struccpolitika az előbb említett látszatmegoldásokra ráduplázott még azzal is, hogy az értelmiségi munkanélküliség évenkint ezres számokkal való növekedésének úgy kívánt gátat vetni, hogy az egyetemeken és a főiskolákon a leromló gazdasági viszonyok ellenére mindenütt felemelte a tandíjat és a különböző vizsgadíjakat. Elmulasztotta a kérdés intézményes megoldását, a közép- és főiskolai oktatás átszervezését, gyakorlatiasadba és korszerűbbé tételét, valamint ia ^ munkapiac megszervezését. Őszinte örömmel és elismeréssel kell megállapítanom,, hogy a Darányi kormány volt az első és annak kiváló tagja, Hóman Bálint kultuszminiszter, aki szakított ezekkel a teljesen elhibázott kísérletezésekkel és a kérdések intézményes megoldásába kezdett. Ezt célozta a közelmúltban általa összehívott felsőoktatási kongresszus, .amely az egyetemi és főiskolai oktatás korszerű átszervezéséről tanácsokozott, továbbá az értelmiségi munkanélküliek számának megállapítását célzó statisztikai összeírás. Ennek a statisztikai adatgyűjtésnek bár feltétlenül voltak hiányosságai, azonban mégis értékes adatokat nyújtott. A hiányosságok közé tartozott például, hogy az összeirottakfól nem kérdezték meg, hol kíván elhelyezkedni, azután munkanélkülinek nem nyilvánították azt, aki szülői ellátás alatt^ állott, hanem csak azokat, akik szülői ellátás alatt sem állottak és kereset nélkül voltak. Viszont azokat munkanélkülieknek nem vette a statisztika, akik városokban, községekben havi 30—40 pengős éhbérért mint alkalmi munkások, úgy. ülése 1937 május 18-án, kedden. 307 nevezett szellemi szükségmunkások tengették eletüket. Meg kell állapítani, tagadhatatlan, hogy e téren az egyes hibáktól eltekintve az ezirányu statisztikai adatgyűjtés úttörő munkát végzett. Elismerésre számot leginkább a kormánynak az az intézkedése tarthat, hogy levonva a statisztikai f adatgyűjtés ténymegállapításait, azonnal a kérdésnek intézményes megoldásába kezdett, amikor publikálta, hogy Magyarországon a szellemi munkanélküliek 23.130 főt tesznek ki. Az e téren bejelentett több komoly intézkedés közül legfigyelemreméltóbbnak azt tartom, amelyben a miniszterelnök úr bejelentette, hogy a kormány a magántisztviselők osztatlan munkaidejét, munkabérét és jogviszonyát még a törvényhozás nyári szünete előtt a parlament elé kívánja terjeszteni. Ha az e téren bevezetendő intézkedések a külföldi példákhoz hasonló keretekben fognak mozogni, és a bevezetendő intézkedéseket drákói szigorral fogják ellenőrizni, s a túlóradíjazások mellett a túlórakorlátozást és az osztatlan munkaidő rendezését is bevezetik a nálunk még ratifikálásra váró genfi nemzetközi egyezmény elgondolásai szerint, akkor tényleg az értelmiségi munkanélküliség hatalmas csökkenéséhez fog ez az intézkedés vezetni. Figyelmébe kell azonban ajánlanom a kultuszminiszter úrnak azt is, hegy a kérdést megoldásához vivő tanácskozásaiban hasonló lendülettel képviselje a létminimum törvényes szabályozásait is, inert nemcsak az a cél, hogy a rendelkezésre álló munkamennyiség igazságosan osztassék meg a szellemi munkanélküliek között, hanem cél az is, hogy azok részére kultúremberhez méltó megélhetést 'tudjunk biztosítani az egész vonalon. Hogy éttéren menynyire szükségesek a szigorú intézkedések, az kiviláglik abból, hogy a statisztikai adatok szerint a magántisztviselők 78'4%-a 210 pengőn aluli fizetésért dolgozik és körülbelül 130.000 tisztviselő közül 52.000 havonkint 100 pengőn aluli fizetést kap. Ugyanekkor nagyon erősen aláhúzva ki kell emelnem, hogy míg a 30 esztendős életkorú, diplomával rendelkező fiatalemberek állami szolgálatban havi 80 pengős díjazással vannak alkalmazva, ugyanekkor 500—800 pengő vagy még talán 'több havi nyugdíjjal rendelkezők szolgálnak az államnál vagy annak egyes üzemeinél — természetesen — külön .díjazással. így nem beszélhetünk egykeellenes küzdelemről, családvédelemről, szociális igazságról, míg drákói szigorral a nagyokon és hatalmasságokon kezdve a jövedelemhalmozás problémáját meg nem oldjuk. Miután a kormányelnök úr leközölte nyilatkozatában, hogy az eddig bejelentett intézkedések az intellektuális fiatalság kérdésének megoldásánál bár komoly, de csak bevezető lépéseknek tekintendők, szükségesnek tartom, hogy egy pár szóval vázoljam azokat a kérdéseket, amelyek e téren feltétlenül megoldásra várnak. Régi fájó sebe ma az egyetemi és főiskolai tanuló ifjúságnak a horribilis egyetemi tandíj és más különféle díj. Ma az a^ helyzet, hogy az egyetemeken bevezetett, félévenkinti 160 pengős tandíjat csak igen kevesen tudják megfizetni. Szomorú fejleménye ennek az, hogy a szegényebb, alsóbb néposztályok gyermekei el vannak zárva annak lehetőségétől, hogy maguknak, magasabb képesítést szerezzenek. Káros következménye még ennek az is 5
