Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-209

2 09.. ülése 1937 május 10-én, hétfőn. 22 Az országgyűlés képviselőházának tározhatatlan mennyiségben, a keresztekben való lefoglalás nem adta ki mázsában azt a súlyt és azt a mennyiséget, amelyre a végrehajtók számítottak, akkor a gazdát sikkasztásért törvény elé állították és kéthónapi börtönbüntetésre ítéltek egy 20 holdas magyar gazdát, akinek a magyar törvényekkel eleddig soha semmi baja nem volt. (Mozgás a baloldalon.) Az adóbehajtásnak ez a rendszere azonban értékesítési szempontból is mérhetetlenül súlyos dolog. Az én községemben például a tavalyi esztendőben megtörtént az, hogy a lefoglalt és beszállított gabonamennyiségek anynyira megtölötték a kereskedők és a Futura tárházait, hogy körülbelül két hétig nem voltak hajlandók semmi néven nevezendő áron elfogadni gaoonát. (Fábián Béla: Közraktárakat tessék építeni az Alföldön!) Ez bizonyos árletörést idézett elő, mert a gazdák megszoríttatván ugyanazon időben a bankoktól és a hitelezőktől, mindenáron és minden t módon szabadulni voltak kénytelenek gabonájuktól. Megvolt a minimális ár, mondhatja valaki ezt az ellenvetést, a minimális árat azonban némely lelkiismeretlen kereskedő úgy használta ki, hogy nem kevesebb árat ajánlott, hanem a gabonából vont le 10y-15%-ot, úgyhogy ez újabb árletörést eredményezett. A belső gazdasági egyensiily megbontásának talán legsúlyosabb tényezője az az iparosítási politika, amely megindult ebben az országban. (Dulin Jenő: Üvegházi ipar!) örvendek, hogy ennek az iparosítási politikának elindítója, maga Bethlen István gróf volt miniszterelnök úr ismerte el azt, hogy talán nem voli-egészen helyes ez az irányzat, amikor már 1928-ban a következő kijelentést tette (olvassa): »A vámtarifát annakidején annak feltételezésével hoztuk meg, hogy mezőgazdasági terményeinket exportálni tudjuk elsősorban azokra a piacokra, amelyek eddig nem állottak rendelkezésére mezőgazdaságunknak. Sajnos, e feltevések nem váltak valóra. Egyik-másik téren mezőgazdasági cikkeink exportja majdnem lehetetlenné vált. Nem marad más hátra, mint hogy az autonóm vámtarifát, legalább annak egyes fontosabb tételeit, amelyek életbevágóak a mezőgazdaság rentabilitása szempontjából, revízió alá vegyük.« Lényegében ugyanezt jelentette ki a volt miniszterelnök úr a mostani költségvetés bizottsági tárgyalása során, amikor megállapította azt a tényt, hogy (olvassa): »Abban az időhen, amikor ez az iparosítási politika ^megindult, a mezőgazdaság nagy konjunktúrát élvezett. Most megfordítva van: az ipar rendkívül megerősödött a vámvédelem és a kötöttség folytán, ellenben a mezőgazdaság válságban van.« Igaz, hogy ezzel a megállapítással szemben az igen tisztelt iparügyi és • kereskedelemügyi miniszter úr Hódmezővásárhelyen tartott beszédében a következő kijelentéssel arra az álláspontra helyezkedett, hogy a mezőgazdaság ma már túl van a válságon, (olvasna): »Gazdasági életünk alapja a, mezőgazdaság. A mezőgazdaság az elmúlt évtizedek alatt súlyos válságokon ment át, de ma már megállapíthatjuk, hogy a kormány céltudatos irányítása mellett« — és itt méltóztassék figyelni — »és nem utolsó sorban a többi termelési ág áldozatkészségéből túljutott a válságon.« Igen t. Ház! Én rendkívül örvendenék annak, ha az iparügyi miniszter úr meg tudná mutatni azt, hogy a többi termelési ág hol és mikor hozta meg azt az áldozatot* amellyel az ő állítása szerint túljuttatta a mezőgazdaságot ezen a válságon? Ha a mezőgazdaság áldozatot hozott és ha a nagyipari termelés valami keveset, filléreket visszaadott ebből, azért nem lehet úgy beállítani a kérdést, mintha itt más termelési ágak és különösen a nagyipar szolgálták volna a mezőgazdaságot. Méltóztassék visszagondolni azokra az esztendőkre, amikor a devizagazdálkodás területén, a külföldi nyersanyagvásárlás területén még rosszabb volt a helyzet, mint ma, amikor az egész magyar nagyipar a magyar mezőgazdaság vér- és verejtékáldozatából szerezte be a maga életének szükségleteit és fejlődött naggyá. (Ügy van! a baloldalon.) Igen t. Ház! Azt, hogy más termelési ágak segítségére jöttek a mezőgazdaságnak, nem merném állítani, — legfeljebb nagyon kis mértékben; a miniszter úr talán a boletta-alapra vagy egyéb ilyen kisjelentőségű dologra gondol — de hogy vannak gyárak Magyarországon, amelyekre fel lehetne írni márványtáblán, hogy épült, fenntartatik és fejlődik a magyar állam védelme alatt a mezőgazdaság költségén, ez tény. (Ügy van! Úgy van! a baloldalon.) Én azt szeretném, ha ennél a pontnál végre egyszer leszámolnánk azzal a legendával, — majdnem demagógiának mondhatnám — hogy népesedéspolitikai és szociális szempontból a nagyipar valami nagyon jelentős tényező ebben az országban. (Kun Béla: Elismerjük, hogy munkásokat foglalkoztat, de túlontúl nagy kedvezményekkel istápolják!) Egyszerűbben kifejezve úgy hangzik ez az állítás, hogy népünk feleslegét a nagyipari termelés fogja felvenni. Ha megnézem a számadatokat 1925-ig viszszamenőleg, amikor az autonóm vámtarifa életbelépett, és megállapítom azt, hogy akkor körülbelül 200.000—202.000 munkással dolgozott a magyar nagyipar, azután jött egy konjunktúra, amely körülbelül 1929-ben kulminált s az jelentett körülbelül 40—41.000 főnyi létszámgyarapodást, az 1936. évi adat pedig 250.294 munkást mutat ki, akkor azt kell mondanom, hogy népfeleslegünk elhelyezése szempontjából ez az 50.000 főnyi létszám majdnem elenyészően csekély, mindenesetre sokkal kevesebb, mintsemhogy a mezőgazdaságnak ezeket a mérhetetlen áldozatokat meg kellett volna hoznia a nagyipar érdekében. (Kun Béla: A kartelvállalatok ki is zsarolják a kisfogyasztót!) S ha visszagondolok Éber Antal igen t. képviselőtársam beszédére, aki azt mondotta, hogy 1930-tól 1935-ig 50.000 kisiparos adta vissza az iparengedélyét; s ha azt látom, hogy ez az 50.000 főnyi létszám ki van egyenlítve már a kisipar frontján, amelynek elproletárosodása folyik az országban, akkor meg kell állapítanom azt, hogy népesedéspolitikai szempontból a nagyipar Magyarországon majdnem elhanyagolható tényező. Igen t. Ház! De még egy kérdés merül fel itt: kívánatos-e az, hogy a falusi szegénység, amely ma nem tud megélhetést találni otthon alföldön, szivárogjon és vándoroljon a nagyvárosok felé vagy jobban kifejezve, az egyetlen nagyipari centrum, Budapest felé? Szaporítani akarjuk ma a falusi szegénységből a városi proletariátus seregét és ki lehet tenni ezt a réteget annak, hogy egy esetleges ipari dekonjunktúra során szélnek eressze őket a város és visszajöjjenek sok szempontból leromolva újra a falura és ott megint ne találják meg a maguk megélhetését? Az én véleményem az, hogy ha valamire törekednünk