Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-209

; Az országgyűlés képviselőházának 209 deményezésé az érdem és dr. Zentay Dezső ki­váló statisztikust illeti meg a külön elismerés azért, hogy sikerült végre pontos és áttekint­hető képet kapnunk arról, milyen ezidőszerint Magyarországon a kereskedelem és ipar, a köz­lekedés, a szállítás, a hitelintézetek, a biztosító­intézetek alkalmazottainak sorsa, hogyan áll az a nagy kérdéskomplexum, amely az utóbbi idő­ben — nem utolsó sorban bizonyos diákmozgal­makból kifolyólag — a közérdeklődés homlok­terébe került, amely nagy kérdéskomplexumra vonatkozólag a miniszterelnök úr is nyilatko­zott legutóbbi szegedi beszédében. Magyarországon ez idő szerint 132.146 ke­resőből áll a magántisztviselők osztálya s ezek a keresők majdnem ugyanannyit, 118.739 sze­mélyt tartanak el. A fővárosra természetesen a dolgozók jelentősebb része esik. kereken 75.000, de a törvényhatósági jogú városokban is találunk 13.000-et, a megyei városokban 18.000-et és ami legmeglepőbb ezekben az ada­tokban, a kis- és nagyközségekben is nem ke­vesebb, mint 25.000 magántisztviselőt találunk. Azt mondhatnám, hogy ennek a falun élő ma­gántisztviselői rétegnek a helyzete külön szo­ciográfiai felderítésre, külön felfedezésre szo­rul, mert arra a problémára, hogy hogyan, mi­ki éppen, milyen elnyomottságban, milyen számkivetettségben élnek a falusi magántiszt­viselők, eddig még semmiféle tényező nem ve­tett ügyet, nem fordított figyelmet. Ha e 132.000 dolgozó szakmai megoszlását nézzük, akkor azt látjuk, hogy .az őstermelés aránylag kis számmal, 5600-zal van képviselve, a bányászat is sokkal több tisztviselőnek ad­hatna kenyeret, mint 1100-nak, Az ipar termé­szetesen dominál a maga 43.000 alkalmazottjá­val, a kereskedelem nem sokkal marad e mö­gött -a maga kereken 40.000 tisztviselőjével. A hitelszervezeteknél 17.000, a közlekedésnél 3000 tisztviselő van és van itt egy meglepő szám­adat, a szabadfoglalkozásúaknál alkalmazott 20.000 magántisztviselő. A szabadfoglalkozá­súak által alkalmazott tisztviselőknek ez a meglepő nagy száma két szempontból érdemel figyelmet. Egyrészt azért, mert itt van egy olyan réteg az ügyvédek, a közjegyzők, a tár­sadalmi egyesületek, az egyházi, jótékonysági szervezetek alkalmazásában, a hírlapoknál dol­gozó tisztviselők és segédszemélyzet, amelynek ilyen nagy számban való létezéséről voltaképp senkinek sem volt fogalma, a másik körülmény pedig az, hogy ez a réteg tulajdonképpen ki­esik az 1910/1920. M. E. számú rendelet hatása alól. Ez a rendelet, amelynek elődjét és ősét tulajdonképpen néhai Garami Ernő kereskedel­mi miniszter léptette életbe 1918. végén s amely évtizedek után első alkalommal szabályozta átfogó módon és szociális szellemben a magán­alkalmazottak és a magántisztviselők felmon­dási idejét, végkielégítését. Ennek a rendelet­nek jogutódja jelent meg a Friedrich—Hein­rich-féle rendelet formájában 1920 március 2-án. Ez azonban egy egész csomó kivételt tar­talmaz, így nevezetesen az összes itt említett és a statisztika adatai szerint tehát 20.000-re tehető iigynevezett nem ipari és nem kereske­delmi foglalkozású magántisztviselőket, nem­különben az ipari vállalatoknak művezetőit teljességgel kirekeszti annak a védelemnek ke­retéből, amelyet a felmondási idő, a két esz- j tendei szolgálat után növekvő felmondási idő, végkielégítés tekintetében a többi alkalmazot­taknak biztosít, úgy hogy ebben a tekintetben ' KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XHI. . ülése 1937 május 10-én, hétfőn. 9 a kormányzat részéről igen. sürgős feladat és teendő ennek a mulasztásnak pótlása, mert kü­lönben itt a dolgozó alkalmazottaknak mintegy 20 százaléka a szociális védelem tekintetében teljesen vogelfreinek mondható. Egyébként is teljes védtelenségben él a dolgozó szellemi munkásság a munkaidő és a fizetések tekinte­tében. Ha van társadalmi réteg, ahol a gazda­sági válság hatása egyenesen borzalmas volt, akkor ez a 120.000 főnyi magánalkalmazotti tá­bor megérezte annak súlyát. A munkanélküliek száma megduzzadt, a fi­zetések óriási mértékben lehanyatlottak, a munkaidő korlátlanná vált s a magántisztvi­selői pályán reménytelen öregek és reményte­len fiatalok találkoztak össze. (Ügy van! a szél­sőbaloldalon.) A válság hatása a fővárosban és méginkább a vidéken mutatkozott. Elbocsá­tottak Budapesten a válság kitörésének pilla­natától egészen 1932 júniusáig nem kevesebb, mint 9500 dolgozó embert, vidéken az elbocsá­tások még egy évvel tovább tartottak, 1933 de­rekáig és az elbocsátottak száma nem kevesebb, mint 8000. Munkanélkülivé vált tehát 17.500 túl­nyomórészt családos dolgozó szellemi munkás, önhibáján kívül belekerült a kenyértelenek, a nyomorgók nagy táborába. Nem törődött ve­lük az állam, nem törődött velük a közület, legfeljebb az inségkonyhákra jártak, a szak­szervezet néhánypengős segélyét vehették igénybe, de egyébként elmehettek ügynökölni, ha ugyan volt mit,-legnagyobb részük pedig a család támogatására szorult, vagy pedig egész egyszerűen elpusztult. Nincs ebben az ország­ban senki, aki pontos feleletet tudna adni arra a kérdésre, hogy mi történt a gazdasági válság 17.500 szellemi munkás áldozatával, azzal a nagy tömeggel, amely kikerült a munkafolya­matból és azóta túlnyomórészt nem is került oda vissza. Nem került vissza azért, mert tu­lajdonképpen az állásokat mások foglalták el. Nem vitás az, hogy 1932 dereka óta Budapes­ten, 1933 nyara óta a vidéken egy bizonyos mértékű visszaáramlás történt a hivatalokba, ha azonban tekintetbe is vesszük, hogy Buda­pesten 20.000, vidéken mintegy 5000 xijabb alkal­mazás történt, ezek főképpen fiatal munkaerők, fiatal férfiak és nők, az idősebbek — és a 30 éven felüli nők, a 40 éven felüli férfiak már idősnek számítanak — ebből kimaradtak. A vállalkozás tehát jótékonyságot gyakorolt — ahogy magáról hirdeti — és éhbéreket fizetett. (Farkas István : És lenyomta a munkabéreket, a fizetéseket!) A kereskedelemügyi miniszter úr a múlt év december 9-én, interpellációmra adott vála­szában kilátásba helyezte a szellemi munkás­réteg kérdéseinek rendezését, nevezetesen azt, hogy a minimális fizetések és munkaidő tekin­tetében valamilyen intézkedést fog tenni. Azóta én a magam hatáskörében, mint az al­kalmazottak legnagyobb érdekképviseletének vezetője, 17 ankéten vettem részt a fővárosban és a vidéken s alkalmam volt beletekinteni abba a szörnyű dzsungelbe, amely ma a szel­lemi munkásság helyzetét jellemzi. Ha csak a hivatalos adatokra támaszkodom, akkor is meg kell állapítanom, — a Gazdaságkutató Intézet adatai szerint — hogy a fővárosban a fizetések névlegesen is 4 és fél százalékkal, a vidéken 35-4 százalékkal hanyatlottak. De ha meggondoljuk, hogy ugyanez alatt az idő alatt az általános drágulás legalább r 15 százalékot tesz ki, akkor a reálbérek hanyatlása a fővárosi tisztviselőknél kereken 20 százalék, 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom