Képviselőházi napló, 1935. XIII. kötet • 1937. május 10. - 1937. május 26.

Ülésnapok - 1935-211

118 Az országgyűlés képviselőházának 211. ülése 1937 május 12-én, szerdán. hető megszüntetésével az egész mezőgazdasági kiviteli tevékenységet, a meglévő — és ha szük­séges, még alapítandó — szövetkezetek részére biztosítsa. (Helyeslés a középen.) Lehetetlen, hogy amikor sorsközösségről, kisexisztenciák megmentéséről beszélünk, amikor évszázados hitbizományokat megnyirbálunk és megszün­tetni kívánunk, akkor egyes családoknak a nagy hitbizományi kiváltságokat meghaladó nagy hasznot biztosítanak (Ügy van! jobb­felól.) Amikor 'a piacokat az állam szerzi meg, a kivihető mennyiségre az állam biztosítékot kap, kontingentálja^ azt, az ár felől az állam állapodik meg, az árut állami szerv ellenőrzi, akkor a hasznot ne kaparinthassák meg egyes kiváltságosak, hanem szövetkezeti visszatérítés formájában legyen ez a gazdák többletjöve­delme. (Ügy van! jobb felől.) Csak agrárvonatkozású kérdésekről akarok beszélni, de lehetetlen itt meg nem említenem, hogy én a keresztény magyar ifjúság problé­májának megoldását csakis annak közbejötté­vel gondolom megoldhatónak, hogy a szövet­kezetek — igenis, még állami segítség igénybe­vételével is — ráneveljék és visszavigyék ifíú­ságunkat arra a pályára, amelyről évtizedek során lassan kiszoríttatott. (Helyeslés jobb­felől.) Meg kell emlékeznem két olyan értékesítési problémáról is, amelyeknél a sikeres meg­oldás útjára lépett a kormány és ez a gyapjú és a tej. A 2 pengős standard gyapiú t ára majdnem megfelel a .mezőgazdaság kívánal­mainak. A kormány igyekezett ezt a kívánságot honorálni és négy évvel ezelőtt 1*86 pengőben állanította meg a gyapjú irányárát. Ha tekintetbe vesszük, hogy ez a négy év előtti gyapjú árának csaknem háromszorosa, akkor szamokban kifejezve, a körülbelül 56.000 métermázsát kitevő gyapjúmennyiség után a mezőgazdaságnak ez a bevétele 7 milió pengő pluszbevételként jelentkezik. Ezt nem tekinthetjük megemlítésre nem méltó intézke­désnek. (Müller Antal: Bezzeg kihasználták^ a szövetgvárosok!) A mezőgazdaság ellen. (Mül­ler Antal: Igen!) Juhállományunk az 1911. évi mennyiséghez viszonyítva 1931-ig majdnem 1 millióval apadt. Az apadás az 1931. után következő években to­vább folytatódott, míg a legutóbbi két észten dőben ismét emelkedés van és juhállományunk majdnem eléri az 18ßl-es létszámot. Az előbb említett apadás oka természetszerűen a rossz értékesítési viszonyokban keresendő. ^ Kor, mányzatunknak ez a rendelkezése remélhető­leg azt fogja elérni, hogy a juhállomány régi színvonalát eléri, sőt lényegesen meg is^ fogja haladni. Nem osztozom azoknak az agrárpoli­tikusoknak nézetében, akik a juhállo­mány szaporításában feltétlenül az ex­tenzitás felé vtaló haladást látják, f mert hiszen vannak ennek 'az országnak kopár területei, vannak az Alföldnek szikes legelői, amelyeket mással, mint ezzel az igény­telen állattal nem tudunk hasznosítani és ha az áralakulás megfelelően irányíttatik, mint ahogyan éppen a kormányzat a gyapjú ár­alakulást megfelelően irányította, r tisztességes ' hasznot tudunk a termelők számára elérni. A juhállomány nagyobb része, körülbelül 60 százaléka, a kisbirtokosság kezén van. Ezzel az intézkedéssel tehát a kormányzat nagyon helyesen a kisebb birtokkategóriákon igyeke­zett segíteni. A tejkérdéssel kapcsolatban földmivelés-. ügyi kormányzatunk az előbbi kormány irány­elveit megváltoztatta, megszüntette a kontin­gens előnyöket, de megszüntette azt az állapo­tot is, hogy egyes vidékeken, különösen a kis­gazdáknak 4—6 fillért fizetett gyakran a legá­lisnak hangoztatott kereskedelem. A pestkör­nyéki termelőket az új rendelet bizonyos hát­rányban részesítette. Földmivelésügyi kor­mányzatunk ebben az irányban, különösen a pestkörnyéki kistermelőknek segítséget nyúj­tott olyképpen, hogy a főváros egészségügyi követelményeinek megfelelő fővárosi tejellátó üzemek szövetkezeti alapon való alakítását anyagi támogatással lehetővé tette. A mezőgazdasági termeléi és értékesíté.i vonalán tehát figyelemreméltó lépéseket tett a kormány. Nagy és nehéz út előtt áll, mert hiszen a fogyasztópiacok megszerzésén kívül feltétlenül szükséges azok megtartása is, ami csak a minőség állandó továbbfejlesztésével biztosítbaató.^ Ebben az irányban a minőség­vetőmagbúzák kiosztásával, tengeri vetőmag nemesítésével és kiosztásával, export áruink márkázásával hatalmas és helyes irányú mun­kát végzett a kormány. A belső piac fokozása érdekében, sajnos, még csak nagyon kezdetleges lépések történ­tek, pedig a belső piac megerősítése nélkül az annyira szükséges intenzív munka megindulása lehetetlen. A belső piac megerősítése csakis a mezőgazdaság, a falusi nép terheinek csökken­tésével lehetséges. Mi itt a helyzet? Arányos-e a mezőgazdaság és a falusi nép terhe más fog­lelkozási ágak és a városi nép terheivel? Ezt kívánom vizsgálni és azt, hogy tett-e a kor­mányzat ebben az irányban eredményes lépé­seket. A mezőgazdaság és a falusi lakosság terhei az adóssági kamatterhek, közterhek és vámter­hek. Az elmúlt években nagyon sokan sürget­ték a gazdaadóSiságok rendezését. Nyugodtan állapíthatjuk meg, hogy a gazdaadósságok ren­dezésére vonatkozó 10.000. számú miniszter­elnöki rendelet megjelenését pártunk szorgal­mazta. Hogy ez a rendelet osztatlan megelége­dést nem tudott kelteni, az természetes. El­ismerem, hogy a gazdakívánságoknak nem tett teljes mértékben eleget és állítom, hogy min­den tekintetben véglegesnek tekinteni nem lehet. (Ügy van! Ügy van!) A gazdakívánságo­kat a Duna-Tiszaközi Mezőgazdasági Kamara ezirányú javaslata a következő mondatban fog­lalta össze (olvassa): »A végleges rendezés ve­zérmotívuma csak az átértékelés, a váltótarto­zások kötvényesítése és a mezőgazdaság jöve­delmezőségéhez mért kamattípusra való átté­rés lehet«. Minden feltétel nélküli végleges rendezésnek tehát csak azt a rendezést tekint­hetjük, amely ezeknek a kritériumoknak meg­felel. A 10.000. számú rendelet teljesen figvel­men kívül hagyta, az átértékelést és ehelyett a túladósodott gazdák aóssiágiainaík egy részét áthárította az államkincstárra Ez a rendelke­zés természetesen nagyon sok igazságtalanságot rejt magában, mert vannak esetek, — kisebb­nagyobb kategóriákban egyaránt — amelveknél a túladósodást nem a terményárak ' rohamos esése, nem a gazdasági lehetetlenülés, hanem a birtokos könnyelműsége vagy hibás^ spekulá­ciója okozta. Az átértékelés elmaradása tehát előnyösebb helyzetbe hozta, hogy úgy mond­jam, a könnyelműbb gazdát és hátrányos hely­zetbe hozta azokat, akik kizárólag a többter­melés előmozdítására, okszerűen és megfon­tolva, nagyon nagy körültekintéssel végeztek

Next

/
Oldalképek
Tartalom