Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.
Ülésnapok - 1935-208
Az országgyűlés képviselőházának 2 lyamokat végzett nők, viszont vannak olyanok is, akik sohasem végeztek semilyen tanfolyamot, hanem minden előképzettség nélkül, Isten tudja hogyan, bekerültek a kórházakba és ott nem mindig nagyon dicsőséges munkát végeznek. Néha nem is nagyon hosszan tartózkodnak ott, hanem egy sikertelen próbálkozás után folytatják előbbi életmódjukat s a betegek párnáit olyanok igazgatják, a haldoklók verejtékét olyanok törülgetik, akiknek sokszor nincs meg hozzá a kellő lelki felkészültségük, nem is beszélve arról, hogy szakképzettségük sincs. Feltétlenül társadalmi szükségesség tehát, hogy ezen a téren rendet teremtsünk. Mi azzal a kérdéssel fordultunk a kultuszminiszter úrhoz, hogy állapítson meg három rendszerű ápolónői képzettséget. Először egy főiskolai típust; e tekintetben az volt a kérésünk, hogy a kultuszminiszter úr külföldi államok példájára létesítsen nálunk is ápolónői főiskolát, amely hivatva volna arra, hogy vezető ápolónőket képezzen, akik az egyes nagyobb kórházak ápolónői személyzetét és minden adminisztratív dolgot irányítanának, azonkívül íkellő általános ismeretekkel is rendelkeznének. A második típus volna az, amely tulajdonképpen a betegekkel foglalkoznék; mert lehetetlen elgondolni azt, hogy az az ápolónő, aki a sebeket kötözi és akinek kezén a legminimálisabb fertőzés a beteg halálát jelentheti, menjen és mossa fel a kórház termét. Itt tehát szét kell választani ezt a két funkciót és egy középfokú ápolónőtípust kell képezni, aki a tényleges betegápolást végzi, e mellett kell egy altiszti típust képezni, ezek a szükséges szakszerű ismeretek elnyerése után a kórházi segédápolónői teendőket végeznék. E háromféle típus megvalósítása volna az ápolónői kar óhajtása, de ez nemcsak az ő óhajtásuk, hanem a magyar társadalom óhajtása is, mert hiszen nekünk a kórházakat olyan nívón kell tartanunk nemcsak külsőleg és nemcsak az orvosok tekintetében, hanem az ápolónők dolgában is, hogy valóban megüssék az európai mértéket. Az ápolónőkkel kapcsolatosan azonban siilyos panaszok merülnek fel. Átlagosan 13 és fél órát dolgoznak naponként. Ez óriási teljesítmény, tehát feltétlenül szükséges a munkaidő maximálása. Azonkívül éhbérért dolgoznak; van olyan ápolónő, aki 20—25 pengőt kap egy hónapra, szükséges tehát a munkabér minimál ása, (Esztergályos János; Van, aki csak a borravalóból él, fizetést nem is kap!) Ügy van! Milyen lesz a beteg ellátása, ha az ápolónő a borravalóra számít, nem pedig azért végzi munkáját, mert az néki szent hivatása? (Petrovácz Gyula: Az a baj, hogy sokan lelkiismeretesen borra fordítják a borravalót!) Nagyon fontos tehát az ápolónők szakszerű képzése és az, hogy csakis szakképzett ápolónő ápolhasson a kórházakban, hogy akár szegény, akár gazdag ember életéről van szó, egyenlően biztosnak tudja életét az ápolónő kezében. Nagyon fontos továbbá, hogy ha már szakképzett ápolónőket fogunk tudni alkalmazni, a minősítési törvény is módosuljon olyképpen, hogy a kórházak ne is vehessenek fel másokat, mint szakképzett ápolónőket. Ennek kapcsán tehát szükséges volna egy státus megállapítása és bármilyen szerény dotációval, de valamilyen státusba el kellene őket helyezni. Végül pedig: láttam 60—70 éves öreg ápolónőket sírni az utcán, akik azt mondották, hogy egész életüket odaadták a betegekért, virrasztottak és ápoltak,- amíg az erejük tartott és most itt állnak 8. ülése 1937. május 5-én, szerdán. 589 minden nélküL hozzátartozóik nincsenek, nyugdíjuk nincs, abból a csekély összegből pedig, amit nekik juttatnak, megélni nem tudnak. Fontos tehát az ápolónők nyugdíjkérdésének rendezése is. T. Ház! Az ősz folyamán nagy örömmel hallgattam végig a gazdatisztek nyugdíjáról szóló törvényjavaslat tárgyalását. Akkor az én szívemben az a gondolat ébredt és éledt, hogy ugyanezt az elgondolást át kell terjesztenünk majd azokra a munkaterületekre is, amelyek elsősorban szociális természetűek ós nagy önfeláldozást igényelnek, az életörömökről való tökéletes lemondást követelik meg a társadalom érdekében és mégis ellátják feladatukat azok, akik ezeken a pályákon működnek. Végezetül a női társadalomnak van egy nagy kérelme a parlamenthez. Ez tulajdonképpen még nem időszerű, de én mégis megemlítem, mert a költségvetés tárgyalása folyamán majdnem minden szónok említést tett a választójogi törvényről. Itt szerényen megemlítek egy adatot és felteszem a kérdést mélyen t. képviselőtársaimhoz: vájjon indokolt-e a törvénynek az a rendelkezése, amely a női választói jogot nem egyformán állapítja meg a férfi választói joggal 1 ? (Petrovácz Gyula: Nem indokolt!) Nem indokolt; mindjárt elő fogom adni az idevágó statisztikai adatokat. Tudjuk jól, hogy a nőknél hat elemi, a férfiaknál négy elemi szükséges a választói jog megs zer z éséhez. A statisztika azonban a következőket mondja. 1930-ban az országos adatok alapján a megkívánt iskolai végzettség tekintetében a követnező volt a helyzet. (Zaj. — Halljuk! Halljuk!) Hat elemit végzett férfi volt l,858.9a2, hat elemit végzett no pedig volt 1,835.462 .— tehát majdnem ugyanannyi. Négy elemit végzett férfi volt 2,810.575, négy elemit végzett nő pedig 2,818.575 — ez is majdnem ugyanannyi. Most nézzük a kérdést fővárosi vonatkozásbán. A főváros területén hat elemi iskolát végzett férfi volt 127.539, hat elemit végzett nő pedig 155.176. Négy elemit végzett férfi volt 95.189, négy elemit végzett nő pedig volt 130.143. Ezekből az adatokból megállapíthatom, hogy a választójogi törvény e kautáléjánál nem igazságos a hőkkel való elbánás, sőt talán azt mondhatnók, hogy bizonyos mértékig sértő. Ha intellektuális téren a nő utolérte a férfit, akkor nem indokolt, hogy degradáltassék és két évvel több érettség kívántassék meg a nőtől, mint a férfitól. Az életkorról most nem is teszek említést, mert hiszen köztudomású, hogy egy 18 éves leány felfogásban sokkal érettebb, mint egy 18 éves fiú. Az életkornál is vannak tehát hibák. Mindezekből pedig, amiket ma elmondtam, az világlik ki, hogy a költségvetésből hiányoznak ezek a tételek, de ha benne is vannak valamilyen formában, akkor is talán csak csökevényei annak, amit a nőtársadalom vár. De mire várjonl Ki fog rajta segíteni és hogyan fogunk rajta segítenil Várjunk örökkél Mi lesz azzal a kétszázezres többlettel, azzal a sok kenyérkereső nővel Senki sem passzióból keres kenyeret, hanem azért, mert vagy önmagát vagy családját vagy szüleit tartja fenn, tehát valamilyen oknál fogva kényszerül arra, hogy ő is kenyeret keressen. A jövőben talán bizonyos rendezés fog történni. Bár vannak olyan esetek, amikor a nők kenyérkeresése^ nem eléggé indokolt, ez olyan minimális szándék, hogy erről beszélni sem érdemes. 83*
