Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-206

432 . Az országgyűlés képviselőházának gyertyának a fénye még jobban lobogni fog. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Az ilyen megjegyzések a tekintélyek lerombolásához vezetnek, amelyre pedig ma nagyobb szükség van, mint bármikor és éppen ezért nagyon sajnálom, hogy ez itt a parlamentben megtörtént. Igen t. Ház! Ezekután rátérek felszólalásom tulajdonképpeni tárgyára. (Halljuk! Halljuk!) Felszólalásom keretében a lótenyésztés múltjával és a jelenlegi lótenyésztés időszerű kérdéseivel kívánok foglalkozni. (Fábián Béla: Elviszik a kancákat idegenbe!) Erről m meg fogok emlékezni. Ez a téma közel van szívemhez és ne méltóztassék szerénytelenségnek venni részemről, ha azt merem állítani, hogy ehhez a kérdéshez, ha nem is sokat, de valami keveset mégiscsak értek, mert mint huszártiszt, mint fiatalember valamikor Bécsben a császári és királyi lovaglóiskolának hallgatója voltam, későbben pedig nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is foglalkoztam ezekkei a kérdésekkel a budapesti központi lovasiskolában, mint lovagló tanár s az ide vezényelt állami ménes és az állami kancák tenyésztése céljából felügyeletem alatt állottak, végül pedig — és legutoljára — akkor foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, amikor ennek a szép kis honvédlovasságnak egykori lovassági felügyelője voltam. Nem lehet feladatom az, hogy a rég elmúlt idők történelmi adatait és feljegyzéseit itt felsorakoztassam, mert úgy érzem, hogy ezzel unalmassá válnék. (Gr. Apponyi György: Dehogy! Érdekes volna!) így tehát felszólalásom kezdetén csupán csak azokról a körülményekről kívánok felvilágosítást nyújtani s beszámolni, amelyek hazánk jelenlegi lónépességére döntő befolyással bírnak. Igen t. Ház! Nagyon jól tudjuk, hogy ezt a nemzetet nagyon sok csapás érte ós hogy ezek a csapások éreztették hatásukat a lótenyésztésnél is, amely lótenyésztés évről-évre csapások súlya alatt porladozott és pusztult. Meg van állapítva, hogy a népies lótenyésztés bölcsőjét mindaddig, amíg a lótenyésztés fejlesztését a magyar állam át nem vette, a főurak és nemesek ménesei ringatták. II. József császár 1785-ben kiadott rendelkezésével megteremtette az akkor még katonai vezetés alatt álló kincstári lótenyésztést és megvetette az alapját annak a mezőhegyesi ménesnek, amely ma is világhírű. Tudjuk, hogy Mezőhegyes gyűjtőhelye volt az ország területén megvásárolt és külföldről ideszállított katonai remondáknak. Ugyanebben az időben állították fel a méntelepeket is és a méntelepekhez a méneket részint az ország területén vásárolták be, részint pedig a külföldről szállították. Érdekes lovas szempontból annak megállapítása, hogy a népies lótenyésztés a Királyhágón inneni területen ebben az időben is nagyon kitett magáért, míg Erdélyben a lótenyésztés súlypontja méneseken feküdt. Amikor pedig a katonai kincstár belátta, hogy a mezőhegyesi ménes milyen nagyszerűen sikerült, 1790-ben felállította Bábolnán a második katonai ménest és ennek vezetésével megbízta a mezőhegyesi ménes szervezőjét, gróf Csekonics József huszárkapitányt. A ménesek fejlődése következtében a méntelepek is gyönyörűen fejlődtek, mély gyökeret vertek ós ekkor kezdtek beszállítani hozzánk Angliából méneket, amikor 1826-ban hazánk kiváló államférfi a, gróf Széchenyi István huszárkapitány megalakította az első magyar lótenyésztő társaságot. Látjuk tehát, hogy egészen 206. ülése 1937 május 3-án, hétfőn. a kiegyezésig az összes állami intézetek, ménesek és méntelepek katonai szakszerű vezetés alatt állottak. Az 1867-iki kiegyezés, amint mindannyian nagyon jól tudjuk, nagy megnyugvást váltott ki az egész magyar nemzetben és ez a megnyugvás jótékonyan éreztette hatását a lótenyésztés tekintetében is. A lótenyésztés fénykora ugyanis ekkor kezdődött, azért; mert a katonai kincstár ezeket a méneseket és méntelepeket bizonyos tárgyi ellenszolgáltatás mellett átadta a földmívelésügyi minisztériumnak és a földmívelésügyi minisztériutm vezette ettől kezdve ezeket az intézményeket a mai napig részint polgári, részint pedig katonai irányítás mellett. Lótenyésztésünk fénykora akkor kezdődik, . amikor Kozma Ferenc 48-as huszárőrnagy átveszi a vezetést, mert az ő neve, az ő munkássága, az • ő rátermettsége arany betűkkel van beírva a magyar lótenyésztés történetébe. Vizsgáljuk meg közelebbről, hogy tulajdonképpen mit tett Kozma. Elsősorban selejtezésre hozta javaslatba mindazokat a lovakat, amelyek tenyésztésre nem alkalmasak; másodszor a katonai kincstártól átvett ezer mén számát felemelte 2557-re. A magyr ló világhírű volt. (ügy van! Ugy van!) 1892-ben a magyar lótenyésztés Örök veszteségére Kozma Ferenc eltávozott az élők sorából és ha nem is állítom, hogy a halála után következő két évtizeden át feltűnően visszaesett volna a lótenyésztés, azt azonban merem állítani, hogy az irányítás és próbálgatás következtében már némi kisiklások mutatkoztak országszerte. Aki volt a világháborúban, az tudja, hogy milyen volt a mi lóanyagunk, s aki a világháború előtt nyitott szemmel nézte a magyar lótenyésztést, rájött arra, hogy akkori lovaink acélosságukból ós ruganyosságukból már egy kicsit vesztettek azért, mert a népies lótenyésztés csikóinak nem volt meg a legelőjük és az istállóban neveltettek fel. Ezután következett az októberi forradalom s a megszállás. A lótenyésztés szempontjából ez a megszállás reánk nézve rettenetes csapás volt, nevezetesen a megszálló csapatok elvitték lovaink és kancáink színe-javát, kivéve Kisbért és Bábolnát, amely telepek lovainak nagy részét meg tudtuk menteni; ezért örök elismerés és hála illesse a kötelességüket oly híven teljesített méneskari tiszteket. (Ugy van! Ugy van!) Kisbéren megmaradt 135 angol felverünk, Bábolnán pedig 127 arab és 68 lipicai. A legnagyobb rombolás és pusztítás 1919-ben ért bennünket Mezőhegyesen, amikor a román megszálló csapatok a 4708 számból álló elsőrendű lóany agunkból 1149-et vittek el magukkal, de annyi szakértelmük mégis volt, hogy az öreg 15—22 éves lovakat itthagyták. Ha most visszatekintek arra az időrei, amikor a bécsi lovaglóiskolának voltam szerény hallgatója, továbbá arra az időre, amikor itt Budapesten foglalkoztam gyakorlatilag az állami ménekkel és anyakancákkal, akkor arra a szomorú megállapításra kell jutnom, hogy amikor lovassági felügyelő lettem, egy bizonyos hanyatlást láttam. Megindokolom, hogy mi volt az oka annak, hogy lótenyésztésünk nem mozoghatott előre>. Óriási fontosságú honvédelmi, de nemcsak honvédelmi, hanem gazdasági érdek is az, hogy elsőrendű lovaink legyenek. Közben, ameddig nálunk a lótenyésztés visszahanyatlott, azt láttuk, hogy rohamos lépésben fejlődött az az utódállamokban. Ennek okára rákívánok mu-