Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-205

416 Az országgyűlés képviselőházának 205, ülése 1937 április 30-án, pénteken. jobboldalon. — Meskó Rudolf: Látszatadó szükséges! — Gr. Festetics Domonkos: Hozzuk be a látszatadót. Nagyon jó lenne!) Tudom, hogy erről a 24 millió pengő különadóról a pénzügyminiszter úr máról-holnapra nem mondhat lé, azonban bízom abban, hogy meg fogja találni a módját annak, ho.gy ezt az új adórendszer felállítása alkalmával az ország egész népességére áthárítja, akár jövedelmi adó, akár kereseti adó formájában. Ami adózásunk egy másik kérdését illeti. megint rá kell mutatnom a következő adóstatisztikára. A népességünk minden egyes fejére eső összadó évi mennyisége kerek számban 121 pengő fejenként. Ebből az állami egyenesadó 44%-ot tesz ki,, míg a többi forgalmiadó, illetékek, fogyasztási adó és társadalombiztosító terhekre esik. Ebben az évi 120'6 millió pengő adóban nincs az ország minden egyes rétege igazságosan és a szociális igazságnak megfelelően megterhelve, mert például vagyonadó-kimutatásainkban egy egészen különös tételt találunk. Ebben a kimutatásban a vagyonadó, amelyben a földadó, házadó, stb. magas százaléka kimutatható, a pénztőke mindössze 59 millió pengővel szerepel, mint egy nemzet egész ingó-pénztőke vagyona. Természetesen nem hihető, hogy a t. Képviselőházban akad egy ember is, aki ennek igazságát elhiszi és éppen azért elérkezett legfőbb ideje annak, hogy -visszaállíttassák az adómorál, amelyre 'ennek a inömzetnek feltétlenül 'szüksége van. {Ügy van! Ügy van! jobb felől.) T. Ház! Ha nézzük a költségvetés bevételi és kiadási oldalát, a kiadási oldalon mindenesetre meglátjuk az -abszolút takarékosságra való törekvést. A kormánynak bőven módja lett volna arra', hogy deficitmentes költségvetést mutasson ki, azonban igen belyesen 90 5 milliós beruházási összeg beiktatásával kénytelen volt újra deficitet kimutatni a költségvetésiben, ez a 90.5 millió pengős beruházás azonban munkadíjban, forgalomban . bőven meg fogja hozni a maga hasznát. Az adómorál helyreállítása (Esztergályos János: Adófizetési lehetőséget kell teremteni!) — erre is ki fogok térni, t. képviselőtársam, — annál is inkább szükséges, nehogy előforduljon, hogy a statisztikában ímegint olyan adatok szerepeljenek, hogy a szabad pályán levők egész tömege állami egyenesadóban mindössze 1.4 %-kal vegyen részt, holott a fixfizetésű alkalmazottak az összes állami egyenesadók 20%-át fizetik. Most méltóztassék megengedni, hogy ehhez az állami egyenesadóhoz hozzászámítsak 56% különféle imás adót, amely a fogyasztása adók, forgalmi adók, illetékek, vámok, társadalompolitikai 'biztosítások sorából áll elő, s akkor láthatjuk, hogy fixfizetésű alkalmazott, 20% állami egyensadójával milyen magas adótétellel van megterhelve. (Esztergályos János: Ez is azt igazolja, hogy vissza kell adni a közalkalmazottaktól elvont szanálási összeget!) Ez is azt igazolja, igen t. képviselő úr, hogy az adózás igazságossá tétele mellett az egyedüli helyes út az adóalanyok fizetőképességének emelése. Ez pedig nem képzelhető el máskép, mint közgazdaságunk élénkké tételével. Ha közgazdaságunkat figyeljük, akkor azt látjuk, hogy közgazdaságunk három ágból tevődik össze. Az egyik a mezőgazdaság,— általában az őstermelés — a második az ipar, a harmadik a kereskedelem. A mezőgazdaságból, az ősteremlésből átlagosan körülbelül 5 millió ember él. Az ipar, a kereskedelem és a közlekedés 2.8 millió embernek nyújt kenyeret. A többi 8—900-000 ember a fixfizetésű alkalmazottakból, közszolgálati alkalmazottakból, katonaságból, nyugdíjasokból, stb.-ből áll. Ennek a három közgazdasági tényezőnek szoros együtműködése alkotja a közgazdasági egyensúlyt és teljesen téves volna az, ha a három közgazdasági ág bármelyike szembehelyezkednék a másikkal, mert ezek szorosan egymásra vannak utalva és az egyik jóléte a másik jólététől el nem különíthető. Az első és legfontosabb teendő mindenesetre az őstermelés jövedelmezővé tétele. Egyik előttem szólott igen t. képviselő úr felemlítette itt a mezőgazdasági munkások jövedelmét, amelyet átlag 320 pengőben állapított meg. Bizonyos tévedéscsúszott bele megállapításaiba, mert amikor 1935 óta a mezőgazdaság prosperitása emelkedett, amikor 1935 óta az emelkedő búza- és állatárak nyomán a földbirtokosnak is okvetlenül emelkedő jövedelme van, ez az emelkedő jövedelem feltétlenül ugyanolyan arányban érintette a mezőgazdasági cselédet, a mezőgazdasági sommás munkást, ellenben abszolúte nem érintette a mezőgazdasági napszámbérből élő embereket. Annak a mezőgazdasági cselédnek és mezőgazdasági sommás munkásnak éppúgy emelkedett tehát a keresete a mezőgazdasági termeivények áremelkedése következtében, mint ahogyan emelkedett a birtokos jövedelme is. Ezt figyelmen kívül hagyni nem lehet, ezt az abszolút igazságosság szemüvegén keresztül kell nézni. Tény azonban az, hogy a földmunkások nagy tömege alig tud megkeresni 300 pengő évi bérnél magasabb összeget. Ezeknek a földmunkásoknak a létszáma körülbelül másfélmillió embert jelent az ország egész lakossága között és ennek a másfélmillió embernek az ország fogyasztásába való belekapcsolása múlhatatlanul szükséges. Körülbelül másfélmillió a mezőgazdasági munkások és egymillió a törpebirtokosok létszáma. Ez a két és félmillió ember a mezőgazdaság csekély prosperitása következtében annyira kikapcsolódik a fogyasztásból, hogy a legutóbbi száz esztendőben igénye és fogyasztása alig növekedtek valamelyest, márpedig ha azt kívánjuk, hogy az ipar és a kereskedelem teherbíróképessége növekedjék, ha be akarjuk kapcsolni a fogyasztásba ezeket is és jövedelmüket emelni akarjuk, akkor feltétlenül és múlhatatlanul szükséges, hogy a mezőgazdaságnak ez a fogyasztásból kikapcsolt másfélmilliós tömege olyan kereseti viszonyok közé kerüljön, amely kereseti viszonyok ezt a tömeget a magyar fogyasztásban alkotó tényezővé fogják tenni. Kétségtelen, hogy ennek a kérdésnek megoldása nem könnyű. Tény, hogy bizonyos áldozatokat kell hoznia az iparnak is, amelynek működése szorosan összefügg a mezőgazdasággal. Ha a mezőgazdaság termeivényeiből például a gyapjút vesszük, akkor azt látjuk, hogy a birtokos egy kilogramm nyers gyapjúért két pengős árat kap, mire pedig ez a nyersgyapjú a gyapjúmosókon és gyapjúfonókon keresztül eljut a kiskereskedőig és ott mint festett gyapjúfonál kerül eladásra, már 16 pengő a kilogrammonkinti posztó pedig közismerten 20—25—30 pengős méterenkinti áron kerül eladásra. Ezeket az árakat a mezőgazdasági lakosság természetesen nem képes megfizetni. Különösen nyomja a mezőgazdaság teherbíróképességét a szérumok, hasonlóképpen a vegyiszerek magas ára, azoknak a vegyi sze-