Képviselőházi napló, 1935. XII. kötet • 1937. március 3. - 1937. május 5.

Ülésnapok - 1935-205

Az országgyűlés képviselőházának 205, lezettségüknek nem tudtak eleget tenni, akkor egyszerűen kimozdították őket. Földjüket kisgazdáknak adták bérbe, olyanoknak, akiknek 15—20 hold földjük van, mégpedig 60—70—80 és 90 fillérért katasztrális holdanként. Ez majdnem hihetetlen, de adatokkal tudom bizonyítani. Ezek a szegény emberek éveken át sírtak, könyörögtek, 'hogy engedjenek nekik a bérből, mert a magasan megállapított bért nem tudják fizetni, de hiába, ezt nem tették, inkább potom áron másoknak adták bérbe a földet, akiknek megélhetése biztosítva van. (Griger Miklós: Kormánypártiaknak! — Ember Sándor: Nagyon objektív, szép beszéd!) Arra kérem az igen t. miniszter urat, hogy ezeknek a szegény embereknek juttassa vissza földjüket. A másik nagy tehertétel a gazdáknál a magas adóztatás. Minden kisgazdaságon nagy az adóteher. Amint már százszor elhangzott itt ebben a Házban is, azok, akik fizethetnének adót, akik nagy jövedelemmel rendelkeznek, jövedelmükhöz képest alig fizetnek adót. Majdnem mindenki belátja, hogy ezen a téren valamit tenni kell. Le kell venni a terheket azoknak a vállairól, akik túl vannak terhelve és azokéra kell rakni, akik jobban bírják viselni. Sajnos, ebben a tekintetben eddig igen kevés történt. A gazdák abban a kellemes hitben ringatták magukat, hogy a kormány a túlmagas terhet igazságtalannak tartja és rövidesen mérsékelni fogja. Mert mit vártak ezek? Egy komoly adóreformot, de, sajnos, csalódniok kellett az egész vonalon. Látjuk, hogy a 20 holdon aluli gazdák adóját tavaly emelték, a 20 holdon felüli gazdáknak pedig az idén januárban és februárban kellett adóbevallást adniok, aminek biztosan az lesz a vége, hogy megint fel fogják emelni az adót. Ha ez bekövetkeznék, igen szomorú intézkedés lenne. Ki biztosítja a gazdákat arról, hogy a mostani árak stabilok maradnak? Nem gondolnám, hogy az egypengős sertés- és a 80 filléres kilónkénti imarnaárak tartják magukat. Ha ezek az árak ismét esnek, akkor kérdem: hogyan fogják a gazdák a felemelt adókat fizetni? Hiszen most is látjuk, hogy csak azok tudják ebbeli kötelességüket pontosan teljesíteni, akik még^ jó és sok jószággal rendelkeznek. Ez az intézkedés, szerény nézetem szerint, megint csak az adóhátralékot fogja szaporítani, mert adóemeléssel nem lehet a gazdákon segíteni. így tönkreteszik ínég azokat a kisgazdákat is, akik egészséges és tehermentes birtokkal rendelkeznek. Most az idén kell adóbevallást adniok a gazdáknak, amikor a jószág és a termény ára úgyszólván a legmagasabb fokon állott. Véleményem szerint ez helytelen, mert ma a gazda egypengős sertésárak és 80 füléiben kialakult marhaárak után adózik és ha be fog következni az, hogy megint olcsóbban lesz kénytelen termeivényeit és állatait külföldre exportálni, akkor kénytelen lesz a túlmagas adókat megfizetni. Pedig az a szomorú tapasztalatunk, hogy ezeket az adókat nem igen szokták leszállítani. Ha egy gyárnak az adóját fel akarják emelni, akkor azzal fenyegetőzik, hogy elbocsátja a munkásokat. Ezt a mezőgazda nem tudja megtenni, de követelheti az igazságos elbánást. Nem akarunk fenyegetni, csak a megfelelő teherelosztást kérjük és azt hiszem, semmiféle igazságtalanságot nem követelünk. Végre valahára rendet kell teremteni az adókérdésben, amely miatt annyit panaszkodnak. Sok az adó, az is, ami az adókönyvekbe be ülése 1937 április 30-án, pénteken. 399 van írva, de még milyen óriási az az adó, amit nem adóelőírás szerint, hanem egyes élelmicikkek után be kell 'szolgáltatni, mint például só, cukor, élesztő, paprika stb. után. Ha e téren összehasonlítjuk a külföldi állapotokat a hazai állapotokkal, igazán nagy különbséget látunk. Csak egy-két kérdést akarok itt megemlíteni. Norvégiában a cukrot 60—65 fillérért adják kilogrammonként, holott oda importálják a cukrot. Egy pár héttel ezelőtt voltam Dániában ési ott igazán sok mindenről szereztem tapasztalatot, ott láttam azt, hogy 44 fillér a cukor ára, a só ára 6 fillér, tehát sokkal olcsóbb, mint itt nálunk, viszont a kereseti lehetőség sokkal nagyobb. Ott egy gazdasági munkás naponta 4—5 koronát keres, mégis meg tudja ezt a gazda fizetni, pedig ott sem kap a gazda többet a tej literjéért, mint 13 fillért, éppúgy, mint jelenleg a magyar gazda. De viszont a másik oldalon nincsen annyira túlterhelve, mint a magyar gazda. A tej szövetkezetek, amelyek 5—6 kivételével mind a gazdák kezein vannak, az ottani munkásokat 50—60 korona hetibérrel fizetik. A húsgyárak, amelyek szintén a gazdák kezeiben vannak, a munkásoknak 60—70 koronát fizetnek hetenként és azáltal, hogy a munkásokat jól fizetik, ők sem tudnak ugyan nagyobb árat elérni, mint jelenleg a magyar gazdák, egy pengő—1 pengő 20 filléres árat; de tisztában vannak azzal, hogy ha a munkást jól fizetik, akkor az tud fogyasztani, mert hiába termelnek akkor, ha nincs fogyasztó. Azzal is tisztában vannak, hogy az olcsóbb árakkal ját vérüket támogatják és széles néprétegek, nem egyesek vágják zsebre a hasznot. Dániában a gyárak is soMkal jobban fizetik a munkásokat és ezáltal készáruikat el tudják adni. Ha nálunk is jobban fizetnék a munkásokat, akkor a mi munkásaink is többet tudnának fogyasztani, ami feltétlenül előnyére válna a mezőgazdaságnak., Nem kellene például sokszor olcsó áron terményeinket külföldre exportálni, hiszen sajnos, nálunk az országban sok száz- és százezer ember nyomorog, akinek nincs biztosítva a mindennapi kenyere. A búzát ezervagónos tételekben szállítják külföldre. Nálunk, egy kifejezetten agrárországban úgyszólván a legdrágább a kenyér. Az az adó, amelyet a kenyérre vetnek ki, a legigazságtalanabb, mert a kenyér a legfontosabb élelmicikk, amelyre még a legszegényebb embernek is szüksége van, az erre kivetett adót tehát el kellene törölni. Mivel a kenyeret túladóztatják, ennek a következménye az, hogy az a szegény falusi munkásember, ha búzakészletét, amit aratás idején keresett, elfogyasztotta, akkor csak kukoricadarából és krumpliból tud táplálkozni, ami által teljesen leromlik a nép táplálkozása. Ami a néptáplálkozást illeti, a falukutatók adatgyűjtése nagyon sok érdekes adatot mutat fel ebben a tekintetben. A legutóbbi tíz esztendő falukutató adatgyűjtés megállapításai szerint a nép túlnyomó része abból a gabonából él, amelyet mint részesmunkás az aratás idején keres. Ebből a búzamennyiségből pedig az Ő számításuk szerint egy-egy emberre alig jut több, mint 65 kilogramm liszt és így a nép átlagban alig fogyaszt többet napi 20 deka kenyérnél. Kiszámították azt is, hogy 6 ós fél millió vidéki embert véve számításba, egyre alig jut több 14 deka tésztánál, ez pedig olyan kevés, hogy a r fejadagok további csökkentése feltétlenül a népegészség súlyos veszedelmével