Képviselőházi napló, 1935. XI. kötet • 1937. január 26. - 1937. március 2.

Ülésnapok - 1935-191

Az országgyűlés képviselőházának 191, ülése 1937 február 26-án, pénteken, 551 vényesülését. Én ctsodiáltam, amikor hirtelen sajtófőnök lett, mikor Gömbös Gyula legfőbb munkatársául! őt választotta, azt az embert, aki annak előtte pár nappal Bajcsy-Zsilinszky Endre volt képviselőtársunk (Dinnyés Lajos: És leendő képviselőtársunk!) radikális pártjában mint ellenzéki férfiú adta a vezérihangot, egyszerre hogy lett sajtófőnök; hogy pattant ki és lépett a politikai közélet porondjára, mint egykoron Zeus fejéből pattant ki Pallas Athene, hogy jött ide mint sajtófőnök. Azonban mindent, amit ő cselekedett, mee-p-viőződése szerint cselekedhette, nem az ©Ivek változása révén, hanem mert úgy gondolta, hogy azokat a régi ellenzéki célkitűzéseket, amelyek a gazdasági és politikai rendszer átfordítására alkalmasak, jobban fogja tudni munkálhatni Gömbös Gyula táborában, mint sajtófőnök és mint Gömbös Gyula politikai irány vezetésének, ha nem is éppen sugalmazója, de bizonyos vonatkozásban, hogy úgy mondjam, belterjesség szerint mozgó és működő vezérkari főnöke. Mindezek után végtelenül rosszulesett nekem az, amikor ő itt beszédet mondott, nagy politikai és gazdasági tanulmányairól számot adva, ebben a beszédében megtagadta mindazokat az ideálokat, amelyek őt egykor az ellenzéki padokhoz fűzték. Méltóztassanak megengedni, ha ezzel a kérdéssel egy kicsit foglalkozom, mert hiszen felszólalásom további folyamán eímondandóimnak kiinduló pontja és gerince az, hogy miképpen gondolom én a t. miniszterelnök úr kezében a lelki konszolidáció jegyében folytatandó munka fonalának felvételét. Antal István t. barátom megtagadta mindazokat a régi ideálokat, amelyek egykor őt, mint szerény hallgatót idefűzték az ellenzéki függetlenségi és 48-as padokhoz. Beszédének első részéhen ugyanis azt mondotta, hogy a közjogi kérdések el nem intézése okozta a nagy összeomlást, amely 1918-ban és 1919-ben bekövetkezett. Beszédének utolsó részében pedig azt mondotta, hogy nem ez okozta az összeomlást, hanem az, hogy gazdasági kérdésekkel, a kenyér kérdésével, a szociális berendezés mikéntjével nem foglalkoztunk eléggé, csak közjogi téren merítettük ki minden akciónkat. Ez hizonyos konfúziót mutat. T. képviselőtársam nem volt tisztában saját gondolattömegének tárházával és beletenyerelt a saját témájába. Mert nem mond igazat az, aki azt állítja, hogy mi húsz és egynéhány esztendővel ezelőtt nem foglaltunk állást ebben a parlamentben a nemzeti függetlenség követelése mellett, vagyis hogy a nemzet állami életének t teljessége szempontjából a magyar katonai erények egészen a vezérkarig érvényesüljenek és kapcsolatosan mindazok a követelések, amelyeket a nemzeti szuverenitás előír. Nem mond igazat, aki úgy állítja be a dolgot, mintha mi nem foglalkoztunk volna ezen kívül nép jogi követelésekkel, mintha mi húsz és egynéhány esztendővel ezelőtt nem tettük volna magunkévá ebben a képviselőházban az általános, egyenlő, titkos választójog, az igaziságos közteherviselési, a fokozatos adó behozatalának követelését. Mintha tőlünk idegen lett volna a kenyér kérdésének felvetése, akkor, mikor Justh Gyula vezérlete mellett ültünk itt az ellenzéki padokon. Hiszen mint koronatanura hivatkozom a t. miniszterelnök úrra is, aki ezelőtt 20 esztendővel, mint zólyomi főispán, részese r volt annak a politikának, amelyet az immár néhai Eszterházy-kormány, amikor Károly király gyöngyösi útján Tisza Istvánt elbocsátotta a miniszterelnökségből, maga elé tűzött. Nemcsak arról volt szó akkor, hogy a világháború utolsó eveiben politikailag és közjogilag mentsük, ami menthető, hanem arról is szó volt, nogy adjunt a nagy néptömegeknek jogot, teremtsünk nepparlamentet. A t. miniszterelnök ur akkor, az Eszterházy-kabinet ideje alatt, választójogi főispánja volt Zólyom vármegyének. Amikor én mindezt elmondom, élő cáfolat ez arra, amit Antal István t. képviselőtár!» 7«í szemünkre hány. (Ügy van! Ügy van! wiljelol.) A régi magyar időkben — emlékeznek reá az idősebbek — Bánffy Dezső volt miniszterelnök ur, amikor azt mondotta, hogy »peccavi peccavi«, mert svarcgelb szempontból a nemzeti kívánságok és követelések letörésére használta iel kormányhatalmi, miniszterelnöki erejét, kesobb 67-es alapon is tudott egy ellenzéki partot alapítani. A késői és hozzáképest csak árnyékszerű olyan epigonoknak, mint Antal István t. barátom, szintén el kellene tehát mondaniok, hogy »peccavi, peccavi« és vezérszónokként nem kellene ideállaniok (Ügy van! balfelől.), követ dobván régi, nagy nemes 48-as küzdelmeinkre és így. hirdetvén nekünk a demokráciát, hirdetvén nekünk azt, hogy mit kell csinálni. Antal István hirdeti ezt, aki Gömbös Gyula t. volt miniszterelnök úr ideje alatt, amikor ő kormányozott, mint legfőbb tanácsadója nem jól csinálta a dolgot éppen a nepjogok szempontjából. (Farkas István: Leó!) Mindezek elmondására az késztet és kényszerít engem, mert Antal István t. képviselőtársam azt mondotta beszéde végén, nem az a kérdés, hogy titkos választás van-e vagy nyilt választás — idáig jutott a szóiramlásban — hanem a kenyérkérdés a fontos és erre a t. túloldalról nagyon sokan helyeseltek. Hát tegyük fel, hogy voltaképpen nem az a kérdés, hogy nyilt választás vagy titkos választás van-e, de gondolják-e t. túloldali képviselőtársaim, akik egy-két esztendő óta hangoztatják, hogy a nagybank és kartel-tőke hatalmasságokat le fogják törni és igazságos adóztatási és közteherviselési rendszert teremtenek ebben az országban, hogy nyilt szavazással összeült vagy összeülendő parlament által meg tudják valósítani — mert jelenleg képtelenek reá — mindazokat a követeléseket, amelyek jelenleg nemcsak a nép lelkében szunnyadnak, hanem onnan hangos és kiáltó szavakkal előretörnek és amelyek sok vonatkozásban életre keltették és a végső izgatásig, az elvakultságig viszik azt a nyilaskeresztes-mozgalmat (Ügy van! balfelől.), amellyel szembenállunk és amellyel szemben állást foglalnunk a régi, alkotmányos, polgári parlamentáris rend követelése érdekében mindannyiunknak kötelességünk. T. Képviselőház! Méltóztassanak nekem ezek után megengedni, hogy arra térjek rá igen röviden, hogy voltaképpen miben is látom én a mai kormányzati rendszer tehetetlenségének okát*? Mert négy esztendő óta mást nem hallunk, mint azt, hogy reformok és reformok; mást nem hallunk, mint hogy az ingó nagytőkének, a kartel-uralomnak tobzódásával szemben egyetemlegesen állást kell foglalnunk. De amikor azt kérdezem, hol van ez az állásfoglalás gyakorlati ténykedésekben és cselekvésekben, akkor tagadó kérdőjel a válasz: non possumus! (Dinnyés Lajos: Hol van?) • ,, . Nem tudom megérteni, miért volna nálunk az ellenzéknél az akadály? Hiszen, nem mi va79*