Képviselőházi napló, 1935. X. kötet • 1936. október 20. - 1936. december 18.

Ülésnapok - 1935-162

Az országgyűlés képviselőházának 162. a hatóságok és a bíróságok előtt tekintélye. De ezt meg sem engedik neki, mert mindjárt az első lépésnél megállítják, a helyett, hogy módot adnának neki arra, hogy hosszú évek küzdelmével felverekedhesse magát oda, ahol vagyoni ereje révén már eleget tud tenni a követelményeknek. Azután megint itt van egy további ellentétel a sok jótéteménnyel, az önkormányzat állítólagos kiszélesítésével szemben: a numerus clausus intézménye. (Gr. Festetics Dómon* kos: Jaj de jó lenne! — Vázsonyi János: A képviselőknél is jó lenne! — Gr. Festetics Domonkos: Ott van! — Dinnyés Lajos: Szellemi, tudásbeli!) Teljesen szem elől tévesztik az ügyvédi pályának a természetét. (Dinnyés Lajos: Dózsi biztosan kiesnék! — Gr. Festetics Domonkos: Dinnyés pedig bentmaradna, ugy-e? — Derültség.) Ezen a pályán a boldogulásnak két követelménye és feltétele van: a jellem és a tudás. Becsületes, normális viszonyokat feltételezve, amikor nincsen korrupció, nincsen összeköttetés és más címeken való előnybenrószesítés, ezen a pályán a tehetség és a jellem az egyetlen fegyverzet, amellyel boldogulni lehet és azzal feltétlenül lehet. Az, hogy a tehetségtelenek védelem alá helyeztessenek, hogy ne jöhessen a szukreszcenciából senki sem utánuk ... (Lázár Andor igazságügyniiniszter: Senkii) Mondjuk: kevesen, de az lehet belőle, igen t. miniszter úr, hogy senki a tehetségesek közül nem jöhet, a felvevők tetszésétől függ, mert voltak itt korszakok, amikor a _ történetíró arról ír, hogy: kinek-kinek a bűne volt az, hogy tehetséges volt, mert ennélfogva veszedelmes is volt. A régi kegyelmezési jogban például szempontja volt a kormánynak, hogy valaki tehetsóges-e, tekintélyes-e, mert ha igen, akkor nem szabad neki kegyelmet adni, hanem ki kell végeztetni, mert veszedelmessé válhatik. Ha majd itt is elérünk odáig, hogy a kormány omnipotenciája minden tekintetben megvalósul, akkor a fiatalságból éppen azokat fogják kirekeszteni, akik csakugyan tehetségesek, kiválók, akiktől tehát félni lehet. Nincsen jelentősége a numerus claususnak. Az ügyvédi terrénumon nem úgy oszlik el a jövedelem és a munka, hogy az biztos statisztikai törvényszerűségnek felelne meg, valami egyenletes kvóta arányában. Lehet valahol 6—7 ezer ügyvéd és ebből 400-hoz megy csak el a publikum, vagy leíhet valahol 1000 és ebben az esetben is csak 400-hoz megy el a publikum, mert bizalomból választja ki az ügyvédet. Nincs meg az az esély, hogy a sok ügyvéd közül olyanra talál, aki csakugyan kevésbbé érdemli meg a bizalmat és keresetet. De bocsánatot kérek, a numerus clausus helyességének próbája egyéb tekintetben sincsen elénk tárva, nincsen megindokolva, nincsen alátámasztva argumentumokkal. Már a kiindulási szempontjai is tévesek a javaslatnak. Nem tudom nagyon megdicsérni azt, hogy a kérdés beállítása a javaslat indokolásában nem elég tárgyilagos. Mert beszél a javaslat arról, hogy 1874-ben 2445 ügyvéd volt, ezzel szemben a mai ügyvédi kar tagjainaik száma 6700. Tessék kiindulni abból, hogy Nagy-Magyarországon békeidőben,. 1914-ben mennyi volt az ügyvédek száma. Tudjuk, hogy 8000 körül volt. Ha most ezzel a 8000-rel állítom szembe a 6700-at, akkor talán mégis vigasztalóbb képet kapok. Viszont sokkal rikítóbb a dolog, ha a javaslatnak csak a kiinduló pontját veszem, hogy 1874-ben 2445 ügyvéd volt. Ez semmiképpen sem tárgyilagos KÉPVISELŐHÁZI NAPLÖ. X. ülése 1936 november 19-én, csütörtökön. 219 eljárás, mert az 1874-es helyzet nem hasonlítható össze a maival, hanem igenis a békebeli 8000-et kell venni és ezzel szemben van CsonkaMagyarországon 6700 ügyvéd. A figyelemnek azonban egy kicsit tovább kellett volna terjednie. 1848-ban majd ugyanennyi népesség mellett, de kevesebb szükségLet mellett, mint a mai, mert akkor is körülbelül tízmilliónyi lakosról volt szó, az ügyvédek száma 6000 volt. Csak a Bach-korszakban, az 1852-es pátens szállította le bosszúból, büntetésből az ügyvédek számát 2200-ra, amikor ezentúl azután minden kinevezéstől függött. Azt méltóztassék tehát venni, hogy 1848-ban is 6000 körüli ügyvédet tartott fenn az ország kevésbbé fejlett jogrendszer mellett. Itt megint nem értem, egyenesen non sequitur, amit a javaslat indokolása mond, hogy azért kell kevesebb ügyvéd, mert azóta — 1874 óta — jogrendszerünk fejlődött s akkor kellett annyi ügyvéd, amikor az igazságszolgáltatás első szervezése megtörtént. Azóta sokat fejlődött jogrendszerünk és ebből azt következtetik, hogy nem kell annyi ügyvéd. Ez az, amit a syllogismus tudománya non sequitur-nak nevez. (Lázár Andor igazságügy miniszter: De ez nem az indokolásban van, hanem ezt csak a képviselő úr mondja!) De igen, itt van az indokolásban: kiterjedt a jogrendszerünk, megváltozott, komplikáltabbá, bonyolultabbá vált. Időközben persze klasszikus perrendtartásainkat túlságosan sterilizálták, a jogkereső közönség kárára is, ami miatt tragédiák vannak odakünn. A régi perrendtartások eszközeit és lehetőségeit sok esetben nem lehet igénybevenni. E miatt rengeteg jogsérelmet és anyagi sérelmet nem lehet orvosolni. Az a felfogás kapott ugyanis lábra, hogy az igazságszolgáltatás nem arra való, hogy lehetőleg mindenkinek igazságot szolgáltasson és alaposan kidolgoztassék mindenkinek az ügye, hanem hogy minél gyorsabban intéztessék el, minél kevesebb instanciázás mellett. Pedig nagyon jól tudjuk a megváltoztatott ítéletekből, hogy mennyire veszedelmes az alsóbb fokokon megállapítani az ügyet és hogy ez mennyi exisztenciát tesz tönkre és dönt romba. Látjuk igenis, hogy a szétterjedt '3S H törvényszékeknél megálló ítélkezés mellett a hibás ítéletek egész tömege keletkezik. Ezt ellenőrizni tudjuk azért, mert viszont ismerjük a felsőbb bírósági határozatokat, amelyek homlokegyenest ellenkezően szólnak, ha megnézzük a judikatúra eseteit. Az ország szegén> népességétől, éppen ettől sok esetben elvették a lehetőséget abban a tekintetben, hogy végül is a helyes és igazságos joghoz hozzájuthasson. De megrontják vele az igazságszolgáltatást is, mert ha tudják egy fórumon azt, hogy az ügy nem mehet tovább, akkor másképpen intézik el, más szorgalommal, kevesebb idő ráfordításával és kevesebb türelemmel, mint akkor, ha tudják, hogy az ügy a felsőbírósághoz is felmehet. Azt is mondja az igazságügyminiszter lír, hogy hát túlzsúfolttá vált az ügyvédi pálya annak folytán, hogy a gazdasági viszonyok megromlottak. Ebben azután igaza van. De a túlzsúfoltság itt sem olyan veszedelmes, mert ismétlem megint, 1848-ban és még a Bachkorszak elején is 6000 ügyvéd volt körülbelül a mai népesség mellett és sokkal primitívebb viszonyok között. Nem lehet tehát a zsúfoltság kérdését úgy beállítani, amint a javaslatban 1 van, hogy más országok adataival hasonlítjuk 34