Képviselőházi napló, 1935. IX. kötet • 1936. június 8. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-143

Az országgyűlés képviselőházának íhS. ülése 1936 június 8-án, hétfőn. 35 lasszon egy képviselőt, mint a masikon. Mindamellett a titkos kerületekben sehol sem sikerült megnyerniük a többséget. Méltóztassék ezt transzformálni az egész országban, ebben az esetben kétségtelenül rá kell jönniök, hogy az ország többsége nincsen e mellett a politikai rendszer mellett. (Dinnyés Lajos: Tudják mar ők is, csak még nem ismerik be!) Micsoda bátorság kell tehát az ország többségére egyszerűen azr, mondani, hogy nem elsőrangú, nem teljes értékű állampolgárok. Méltóztassék most még az állampolgároknak azt a szintén meglehetősen nagy hányadát tekintetbe venni, akiknek nincsen választói jogosultságuk, nem azért, mintha esetleg nem illetné meg őket, hanem azért, mert ezeket kiirtották a választók közül már akkor, amikor a választói névjegyzéket összeállították. (Vázsonyi János: Budapesten most történt!) Már akkor óriási szelekció történik, már akkor kiirtják a polgárság nagy részét, az úgynevezett gyanús részt a választók sorai közül. Hogy ne hazabeszéljek, hódmezővásárhelyi adatot idézek, ahonnan kaptam a tájékoztatásokat. Hódmezővásárhelyt 35.000 embert írtak össze választónak az összeírok, akiket már szintén ellátnak utasítással, hogy kiket kell felvenni a választók közé. A 35.000 közül csak 19.000-ret akceptáltak és így csak 19.000 ember kapott szavazati jogot. Tehát még az összeírok szerint szavazójogra jogosultnak tekintett 35.000 emberből is csak 19.000 maradt benn a választói névjegyzékben. Méltóztassék ezenfelül még azok számát is figyelembe venni, akiket az összeírok fel sem vettek, mert megállapításuk és felfogásuk szerint arra sem voltak alkalmasak, hogy öszszeírólapot állítsanak ki részükre. Nem lehet tehát arról beszélni, hogy a nemzet kialakult, megdönthetetlen többsége ennek a politikai vonalvezetésnek tántoríthatatlan híve. Ehhez túlságosan sok és nagy fantázia kell(Dinnyés Lajos: Vakmerőség ilyet mondani!) Ilyen körülmények között pedig nem szabad a nemzetegység fogalmát lefoglalni az egyik politikai párt részére, amikor tehát a miniszterelnök úr igen helytelenül megteszi azt, hogy az ő nagy politikai hitelével helytelen politikai irányzatnak ad fémjelzést, akkor mi vele szemben bizalommal nem viseltethetünk. Nem viseltethetünk bizalommal vele szemben annál kevésbbé, mert hiszen a tények, amelyeket látunk, nem felelnék meg azoknak az eszmei alapoknak, amelyeket például előttünk Marton Béla képviselőtársam is lefektetett egy esztendővel ezelőtt. Ö azt mondta(olvássa): »A nemzeti egység mozgalma főként azt jelenti, —• itt most már nem teljes értékű állampolgárokról, hanem egy újabb jellegről van szó — hogy a mindennapi életben küzdjenek szervezetei az ellen a túlzott anyagiasság ellen, amely az elmúlt évtizedekben győzött az erkölcs felett«. (Mozgás a baloldalon.) Ugye milyen jól hangzik ez, t. Képviselőház, (Dinnyés Lajos: Láttuk a Gáspí'irdy-esethen!) küzdeni az anyagiasság ellen, amely, sajnos, a multakban győzött az erkölcs felett. Ezzel szemben azonban mit látunk a gyakorlatban? Hiszen a bizalom kérdése a bizalom felkeltésénél fűződhet még szép kijelentésekhez, a bizalom megmaradása azonban attól függ, vájjon ezek a szép kijelentések idővel mennyiben válnak valóra, avagy nem látunk-e olyan tényeket, amelyek ezzel homlokegyenest pontosan ellenkeznek? Méltóztassék megmondani, vájjon nem rendülhet-e meg a bizalmunk akkor, ha azt látjuk, hogy az anyagiasság teljes kiküszöböléséről beszélnek, az erkölcsök győzelméről és e helyett bizonyos anyagias érdekek feltörekvése üti fel a fejét? Ez összefüggésben áll az összeférhetetlenségi törvénnyel is, amelyért annyit harcoltunk és annyit csatáztunk. A nélkül, hogy személyeskedni akarnék, felvetem a kérdést, vájjon ennek az erkölcsgyakorlati alátámasztását szolgálja-e az a tény, hogy ugyanaz a képviselő, aki ezeket ilyen szép szavakban itt megformálta, a bíróság előtt pereiben olyan furcsa beállításban szerepel? Én magam voltam az, aki egy interpellációt terjesztettem elő, amelyre, — ebben, ugyebár, valamennyien megegyezünk — megnyugtató választ nem kaptam. Ez nem az erkölcs győzelme, ez az erkölcsnek háttérbe szorulása. (Ügy van! ügy van! a baloldalon.) Gaal Olivér igen t. barátom tegnapelőtt szintén arról panaszkodott, hogy bizonyos anyagi vonatkozásokat lát megnyilvánulni egyik-másik képviselőtársa részéről és nehezményezte, hogy amikor magyar gazdák százai és ezrei várnak bizonyos, mondjuk gazdasági előnyökhöz való hozzájutásra, akkor ezek a gazdasági előnyök szinte 50%-ban, V- mondjuk — odacsapódnak egyik képviselőtársunk oldala mellé, aki, azt hiszem, szintén pontosan ugyanezen az alapon áll eszmeileg, hogy az erkölcsnek az anyagiakat mindig háttérbe kell szorítania. Bocsánatot kérek, ezek olyan tények, amelyekre nem lehet megnyugtató feleleteket adni és ezeket a tényeket nem lehet elmagyarázni, viszont ezek a tények azok, amelyek bennünk a legteljesebb mértékben a bizalmatlanságot keltik. (Dinnyés Lajos: Hát az van, hála Istennek! —- Gr, Festetics Domonkos: Azért ellenzék! — vitéz Balogh Gábor: Kell is, hogy a parlamentben ellenzék legyen!) Ká kell mutatnom arra is, hogy azok az eszmék, azok az elvek, amelyek a 95 pontban vannak leszögezve, szintén igen kevés vonatkozásban váltak valóra. így például az igazságos adórendszer szintén szerepel a 95 pontban és az adórendszer ma is legégetőbb és legfájdalmasabb problémáink egyike. Valamennyien megállapodunk abban, hogy alföld népén, a tömegeken segíteni kell, sőt már arra a gazdasági igazságra is rájöttünk, hogy ebben az országban tulajdonképpen fogyasztási válság van, hogy tulajdonképpen az a főhiba, hogy az emberek nem tudnak fogyasztani. Hiába termelünk, nincs aki elfogyassza, mert nincs pénze ahhoz, hogy a termékeket megszerezze, ha a dolgok mélyére nézünk, meg kell állapítanunk hogy ennek a fogyasztási válságnak egyrk oka az, hogy az adóztatási rendszer úgy van megszerkesztve, hogy azt az igazságosság gondolatával a legerőltetettebb akarattal sem lehet összeegyeztetni. Igazság az, hogy egyenesadóból alig több mint 200 millió pengő folyik be az államkasszába, ugyanakkor, amikor fogyasztási adókból több, mint 400 millió, holott a világon mindenki tudja, hogy a fogyasztási adó a legantiszociálisabb dolog, amit csak elképzelni lehet. A fogyasztási adó azt a legszegényebb, legnyomorultabb embert sújtja, akit a fogyasztási adóval, azt lehet mondani, jövedelmének 90%-ától fosztanak meg, hiszen egész jövedelme arra megy, hogy a cukrot, a sót, a gyufát, a lisztet, stb. beszerezze magának. (Mózes Sándor: Cukorért háromszoros árat kell fizetnie! — Malasits Géza: Keresetének 64%-a megy a fővárosban fogyasztási adóra!) És mi itt megelégedéssel szemléljük a dolgokat? Mért pél5*