Képviselőházi napló, 1935. IX. kötet • 1936. június 8. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-149

Az országgyűlés képviselőházánojk 14-9 nem mélyedtek bele annyira a gyermekek lelkébe, gondolkozás-, értelem- és érzésvilágába. Az óvodai képzés és nevelés voltaképpen a gyakorlata élet követelményeit tárja elénk. Ha tehát így van, akkor a felügyeletet is adjuk azok kezébe, akik gyakorlati téren megfelelő kellékekkel rendelkeznek, bő tapasztalatok tárházával arra nézve, hogy a legjobb kézben lesz náluk a jövőben is a felügyelet, az ellenőrzés. Nem lehet elemi iskolai tanítói szemüvegen nézni az óvodai gyermeknevelés és gondozás ügyét. (Drözdy Győző: Erről van szó!) Hiszen ha úgy néznék, akkor a t. kultuszminiszter ' úr is önmagát cáfolná meg, mikor meghajolva a törvényjavaslat intenciói előtt, átadja az óvodák ügyének intézését a belügyminiszter úrnak. Ha tanítói szemüvegen keresztül (néznénk az óvodák ügyét, akkor ennek a törvényjavaslatnak indokolásából sok elesnék. De nem azon a szemüvegen keresztül nézzük, tehát kell, hogy a t. belügyminiszter úr, aki a jövőben felelős lesz azért, hogy miként irányítja az óvodák felügyeletügyét, arra óvónőket és óvónőképezdei tanárokat vegyen igénybe. A múltban is ott, ahol ilyen óvónők és óvónőképezdei tanárok működtek a felügyelet terén, az eredmény sokkal dúsabb aratást mutatott, mint egyébként, ott megsza; porodtak az óvodák, a felszerelés mintaszerű lett, (Drozdy Győző: A felügyelet megmarad!) szóval a körzeti óvónő- és óvónőképezdei tanár-felügyelők hivatásukat a szó legnemesebb értelmében betöltötték. Méltóztassanak ezek után megengedni, hogy pár szóval rátérjek azokra a sérelmekre, amelyek az óvodás gyermekek veteményes kertjének művelése körül évtizedek óta serénységgel, szorgalommal, buzgósággal működött óvónőket érték, hivatkozással arra, amit Kiss Károly tanfelügyelő, gróf Klebelsberg Kunónak, néhai nagyérdemű kultuszminiszterünknek volt személyi titkára, aki jelenleg Szegeden működik, az egyik szaklapba írt. (Olvassa): »Az ország óvónői kara mindenekfelett álló példás türelemmel, buzgósággal, lelkierővel, odaadó, komoly tettrekészségben megnyilvánuló hazaszeretetben viseli a' terheit; kimerem mondani nyíltan, hatéves komoly megfigyelés után, hogy nincsen a magyar társadalomnak, nincsen a magyar tisztviselőkarnak egyetlen osztálya sem, mely jobban átértette volna, a trianoni nemzeti szerencsétlenség parancsszavát, mint a magyar óvónői kar.« T. Ház! Ezzel kapcsolatban, amikor itt az ország színe előtt a magyar óvónőknek töibfcí évtizeden át kifejtett becsületes, derék honleányi munkájukért igaz köszönetet mondok, méltóztassanak nekem megengedni, hogy hivatkozzam az 1913. évi XXXIX—XL. t.-cikkeknek törvényerővel ható rendelkezéseire, amelyek úgy az állami, mint a nem állami óvónők köztisztviselőig jellegét megállapítja és az úgynevezett dajkák fizetését is rendezik, illetve ennek rendezését a törvény hatóerejével kilátásba helyezik. Ennek dacára, ezek a kérdések megoldva nincsenek, az óvodai dajkák fizetését — hivatkozhatom falusi kerületeket képviselő t. képviselőtársaimra is, — rendesen nem utalják ki, vagy nem utalnak annyit, az én városomban sem, hogy azért valóban lehessen dajkát felfogadni. Egy óvodában — gyakorlati példát mondok, t. képviselőtársaim — 120—140—150 gyermek szorong és ott dolgozik az a szegény, kevés fizetésre szorított óvónő, aki éltető lelke a gyermekgondozásnak, ülése 1936 június 18-án, csütörtökön. 255 éltető lelke az egész községben annak a munkának, amely a kiisdednevelés ügyét be akarja kapcsolni az általános nemzeti nevelésnek nagyfontosságú, nagyhorderejű eszméjébe, mégsem fizetik a dajkát, hanem nagyon sok helyen annak a szintén anyagiakkal küzdő óvónőnek a sajátmagáéból, szűkös keresetéből kell a dajka részére élelmezést adnia, mert különben nem kap dajkát. Minden negyven gyerekre engedélyeznek csak egy dajkát, mint azt az 1891 :XV. te. végrehajtási utasítása is előírja, de hol engedélyeznek, hol nem és amit engedélyeznek az nem elég, tehát az itt felmerült nagy panaszt és sérelmet gyökeresen orvosolni kell. Beszélünk itt a képviselőházban és azonkívül is nagy kultúralkotásokról, nemzeti haladásról, egyetemi, középiskolai viszonylatban, beszélünk a diplomás ifjak elhelyezéséről sok ígéret alakjában, de kis mértékben teljesítjük az ígéreteket, beszélünk mindarról, ami a nemzeti kultúra ügyének szolgálatával összefügg, általánosságban és részletekben, de amikor odajutunk egy-egy kis kavicsszemhez, amelyet el kellene hárítani az útból, mint tiltó akadályt, akkor ezt nem hárítjuk el. Az óvodáknál, a gyermeknevelésnél a dajka nélkülözhetetlen kisegtő társa annak a becsületes magyar lélekkel dolgozó és működő óvónőnek és a dajka fizetésére még sincs pénz, nem lehet elegendő dajkát alkalmazni. Ezen segíteni kell! Az óvodákat napközi othonokkal ki kell egészíteni. Az óvónők számának szaporítását kívánjuk és azt is, hogy az óvónők számára a VIII. fizetési osztály nyíljék meg. Hát elvégre, ha a tanítók számára sok nagy küzdelem, fáradságos vergődés, évekről-évekre menő becsületes, közéleti tisztes határok között folytatott harc után megnyílt a VII. fizetési osztályba való előlépés joga és lehetősége, akkor az óvónők számára is meg kell nyitni a VIII. fizetési osztályt, hiszen van olyan óvónő — a t. kultuszminiszter úr bizonyára tudja r

—, aki 24. szolgálati évében elérte a IX. fizetési osztály 1. fokozatát és ettől fogva 16 éven keresztül nincs előlépési lehetősége. Ez nem igazság. Az 1913:XXXIX —XL. t.-c. az óvodafenntartó hatóságokra nézve és a fegyelmi eljárás mikéntjére nézve is intézkedik, de magára az intézmény fejlesztésére nem fordít elegendő gondot, mert e törvénycikk csak egy keret, amelyet illő, megfelelő tartalommal nekünk kell betöltenünk. Egy évszázaddal ezelőtt óvodai téren vezettünk egész Európában, igaza van Drozdy Győző felszólalt t. képviselőtársamnak, ezt aláírom, azóta azonban ez ügyünk aláhanyatlott. Az első óvoda 1828-ban — tényleg így van — Budán nyílt meg Brunsvick Teréz grófnő, Beethoven múzsájának adományából és nagylelkűsége folytán, aki ezzel egyidőben Bécsben és Bajorországban létestett óvodákat és az ő becsületes, tiszta nyomdokán támadtak és nőttek ki a földből a magyar gyermekkertek. De Wesselényi Miklós báró érdemeinek elismerése mellett meg: kell itt emlékeznünk — ezt a nevet még nem hallottam a Házban, a tisztelt kultuszminiszter úr bizonyára tud róla — Festetich Leó grófról, aki 1837-ben Tolnán 4000 forintnak és egy épületnek az adományozásával létesítette az első példányóvodát és megalapította a kisdedóvást Magyarországon terjesztő intézeteket pártoló egyesületet. Ez a tolnai óvoda 1843-ban költözött Budapestre, a Király-utcába, azután a Valero-utcában saját bérháza volt. Majd megalakult a Kisdedvédők