Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-133

82 Az országgyűlés képviselőházának anyagi gondokkal küszködve, foltos ruhában, olyan hősies kultúrmunkát folytatnak vidéken» olyan léleképítő tevékenységet és nemzetépítő munkát fejtenek ki, amely becsületükre válnék akkor is, ha ők volnának az államnak legjobban dotált tisztviselői. Többen beszéltek már itt arról, hogy &, lelkészi karnak az a része, amely 28 pengős búzaár mellett kapja meg a maga illetményeit, milyen hátrányos helyzetbe került. Nem csoda azután, mélyen t. Ház, ha ilyen körülmények között az a lelkészi kar nem tud gondoskodni gyermekeinek megfelelő taníttatásáról. Ma, amikor mindenfelé az országban azt prédikáljuk, hogy az egyke ellen küzdeni kell, ezt vidéken elsősorban a lelkészek hirdetik. Ezeknek a lelkészeknek pedig leghatásosabb és legékesebben szóló prédikációja nem az, amelyet a szószékről mondanak el, hanem az a példa, amelyet életükben, még pedig családi életükben mutatnak. Ennek a lelkészi karnak kell tehát jó példával előljárnia a nemzetnek ebben a szomorú, gyermekáldástól félő idejében és neki kell megértetni, hogy igenis érdemes azért a gyermekért mindenféle áldozatot meghozni; és a magyar jövő munkálásához nem elég az, ha elmondja valaki a magyar Hiszekegyet, hanem utódokról is kell gondoskodni. Itt legyen szabad felhívnom a figyelmet arra a szomorú megállapításra, mely világosan mutatja, hogy milyen nyomorúságos helyzetben van ebből a szempontból a lelkészi kar, hogy egyik vallásos iratunk, a Református Élet közölte egy ankét eredményét, amely úgy szól, hogy minden negyedik papgyermek, akármilyen tehetséges is, nem tud tovább jutni, mint legfeljebb a középiskola negyedik osztályáig. Teljesen érthető ez, ha elgondoljuk, hogy a legtöbb lelkész lakóhelyétől távol kénytelen gyermekeit iskoláztatni, és ebből a szempontból sokkal rosszabb helyeztben van, mint akármelyik városi kishivatalnok. Nem kevésbé szomorú azoknak a lelki pásztoroknak a helyzete is, akik nemcsak a föld jövedelméből élnek, hanem amellett még állami fizetéskiegészítésben is részesülnek. Ezek egyrészt igen nagy károsodást szenvednek a 28 pengős búzaár miatt, másrészt az állami hozzájárulás is úgy van megállapítva, hogy ez mindössze 55%-át teszi ki annak, amennyi megelőzőleg volt, ami a legnagyobb és legméltánytalanabb fizetéscsökkentés, ami ebben az országban bárkit ért. így következik be az a helyzet, hogy ma a lelkészek nagyrésze nem tudja elérni azt az 1898. évi XIV. törvénycikkben biztosított 1600 pengős, minimumot, amelyet annak idején a törvény számára megállapított. Nem történt még említés itt a Ház előtt a református lelkészek özvegyeinek a nyomorúságos helyzetéről, pedig igazán hihetetlen, ha elgondoljuk, hogy egy református lelkész özvegye, — legyen annak a lelkésznek akármekkora fizetése is életében — mihelyt szemét behunyja, nem kap többet, mint havi 80 pengőt, a püspök özvegye pedig ma havonta 120 pengő nyugdíjat kap; sőt félő, hogy ez az összeg is csökkenni fog, mert a református konvent odanyilatkozott, hogy esetleg a jövőben, fedezet hiányában, nem tud még ekkora összegeket sem rendelkezésükre bocsátani és így esetleg még ennél is kisebb lesz a nyugdíj, amelyet a jövőben kapni fognak. 133. ülése 1936 május 20-án, szerdán. Nem kevésb'bé súlyos és méltánytalan a felekezeti tanítóság helyzete. Itt szintén a, (búzaár helytelen átértékelése szerepel, amely a tanítóknál a kultuszminisztérium által 21 pengőbben állapíttatott meg. Bekövetkezik a számítások alapján az a szinte azt mondhatnám lehetetlen helyzet, hogy a papnak a, földje, amely rendesen a tanító földje mellett van, 28 pengős búzát termel, a tanítóé 21 pengősét és köröskörül mind csak 15 pengős búzát tud hozni. Annál is inkább látszik ez az aránytalanság, mert hiszen maga az állam, amikor a, vagyonváltság földek után fizetendő' búzaárat megállapította, azt 18 pengőben állapította meg. En ismerem, tisztelem és nagyrabecsülöm a kultuszminiszter úr kiváló szellemi képességeit, de nem tudom elképzelni, hogy ennek a számításnak a logikus voltát akár ő is elfogadhatóan indokolni tudná. Ezt a kérdést tehát valamiféle formában kétségkívül rendezni kell. A kultuszminiszter úr nem tett beszédében említést arról, hogy mi lesz a kántortanítói fizetésekkel, pedig itt tulajdonképpen két különálló elfoglaltságról van szó, az egyik a tanítói állás, a másik a kántori munka. A kántori állás után járó fizetésért becsületesen meg kell dolgoznia az illető tanítónak és ezt nem lehet egyszerűen tanítói javadalomnak betudni. Nem szabad továbbá elfelejteni, hogy örvendetesen fejlődött vallásos életünkben tulajdonképpen a kántortanító az, aki a maga nagymérvű elfoglaltsága mellett még rendesen az énekkart is vezeti, az ifjúsági munkát irányítja, a népművelés nemes munkájában résztvesz, sőt faluhelyen még a közélet minden egyes területén is munkálkodik. Itt is lehetetlen helyzetek következnek be és érthetetlen esetek adódnak elő. Legyen szabad csak arra felhívnom a figyelmet, hogy magam is ismerek olyan vidéki falut, ahol a református egyház kántortanítójától a kultuszminisztérium elvette a kántori fizetését, úgy, hogy azt (beszámította a tanítói fizetésébe. Ugyanitt azonban van egy evangélikus egyház is, amely nem olyan erős, hogy egy iskolát tudjon fenntartani és így kénytelen kántortanítót alkalmazni, aki az állami iskolának: tanítója és ezért aa állami iskola tanítója külön kántori fizetésben részesül. Világért sem azt akarom mondani, hogy ez helytelen, hogy fizetést kap, inkább azt akarom ezzel hangsúlyozni, hogy igenis minden egyes kántortanítónak azért a, különmunkáért, amelyet becsületesen végez el, illendő, megfelelő díjazást biztosítsunk és tegyük neki lehetővé, hogy a maga teljes munkaerejét annak a célnak szolgálatába állítsa, amely a, nemzetnevelés fontos kérdését van hivatva megoldani. Mélyen t. Ház! Végtelenül örülnék annak, ha ezek a sorozatos felszólalások, amelyek ezzel a kérdéssel kapcsolatban elhangzottak, úgy a tegnap folyamán, mint ma ie, gondolkozásra késztetnék a kultuszminiszter iirat, aki megpróbálná ennek a kérdésnek valami módon történő olyan irányú rendezését, amely ezeket az évek óta húzódó nehéz problémákat megoldják. Hiszen a mai viszonyok mellett azt lehetne mondani a kántortanítóról, hogy ma csak a kultuszminiszter úrnak orgonál és énekel. Tegyük nekik lehetővé azt, hogy a jövőben nyugodt megélhetés mellett tudják végezni nemzetépítő fontos munkájukat. Mivel én a kultuszminiszter úrnak ebben a kérdésben kifejtett válaszával megelégedve nem vagyok, a költségvetésnek ezt a fejezetét nem tudom elfogadni.