Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-139

430 Az országgyűlés képviselőházának Első pillanatra ennélfogva az az impressziója az embernek, hogy ennek a tavaly adott biztatásnak és ígéretnek megtartása nem volt százszázalékosan lehetséges. Jelentenem kell azonban a t. Háznak, hogy az 520.000 pengős többletből sikerült 370.000 pengőt a tárca bevételeinek növelésével fedezni, úgyhogy a differencia már csak 150,000 pengő, iaz eredeti szám és a mostani szám között. Ebből a 150.000 pengőből 100.000 pengőt már tavaly is preliminalt a Ház, tehát ennélfogva lényegében csak egy 50.000 pengős többletről, tehát nem jelentős ÖS7 szegő: többletről van szó. A tárca kiadási tételei között megemlítést érdemelnek a következők. Az iparügyi miniszter úr, 180.000 pengőt kíván fordítani ebben az évben földgáz-, ásványolaj- és érckutatásokra, 270-000 pengőt kíván fordítani a recski ércbánya üzemének fejlesztésére és végül, mint új kiadást, 250.000 pengőt kíván fordítani az állami javítóműhelyek felszerelésének és r gépiberendezésének — hozzá kell tennem: részben elavult gépiberendezésének — modernizálására. Jelentenem kell azonban, — és pedig bizonyos mértékű sajnálkozással — hogy az iparfejlesztési célokra a múlt évben előirányzott 34 milliós javadalom félmillió pengővel csökkent. Hozzá kell tennem, hogy ezt a csökkentést lehetővé teszi bizonyos mértékig az, hogy a textilipar a maga kiviteli törekvéseinek alátámasztására az önadóztatás segítségével külön alapot létesített, azonban ennek ellenére az a véleményem, hogy a javadalom csökkentését azok a célok, amelyeknek előmozdítása ennek a javadalomnak kereteiben történik, meg fogják sínyleni. Bizonyos mértékig ugyancsak kritikai megjegyzéssel kell kísérnem azt, hogy szabványosítási és racionalizálási célokra, amelyek az utóbbi évtizedben az iparban az egész világon mindenütt nagy szerepet játszanak, a tárca aránylag kis összeget fordít, mindössze 42.000 pengőt, holott más országok, mégpedig a körülöttünk lévő országok erre a célra sokkal nagyobb és jelentősebb összegeket áldoznak. (Györki Imre: Tessék felemelni!) Egyrészt hátrányos ez azért, mert a szabványosítási munka menetét és tempóját nem tudjuk abban a mértékben gyorsítani, ahogyan az kívánatos volna, amire jellemző az, hogy nálunk mindössze 150 körül van az elfogadott szabványok száma, holott a szomszédos országokban ez 2—3 ezret tesz ki. Ezenkívül az a meggyőződésem, hogy a racionalizálás gondolatának nagyobb mértékű előtérbe helyezése és gondozása az állami költségvetés dologi kiadásainál jelentős öszszegű megtakarításokat tenne lehetővé. Van egy becslés: szakemberek becslése, amely azt mutatja, hogy el lehetne érni ilyen módon az állami kiadások dologi részének 4—5%-os csökkentését. T. Ház! Áttérve a tárca körébe utalt üzemek kérdésére, jelenthetem a következőket. Az Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak üzletmenete az utóbbi 2—3 esztendőben igen szép fejlődést mutat. Ezidőszerint ezek az üzemek kereken 10.000 munkást és 900 tisztviselőt foglalkoztatnak. Sajnálatos módon az üzemek költségelőirányzata azonban még mindig nagyösszegü hiányt mutat. Az iparügyi miniszter úr a most következő költségvetési évben ezeknek az üzemeknek forgalmát 18%-kai nagyobb összegben irányozza eló, mint a korábbi években. Ez jelent a bevételi oldalon egy 3*7 millió pengős többletbevételt, a kiadási oldalon pedig 3 millió pengős 139. ülése 1936 június 3-án, szerdán, többkiadást. A helyzet azonban ennek ellenére az, hogy a kiadások, még pedig az összes kiadások összege. — a nyugdíjakat is ideszámítva — 33-4 millió pengő, az összes bevételeké pedig 227 millió pengő, úgyhogy ezeknek az üzemeknek hiánya a most előttünk lévő költségvetésben 107 millió pengőt tesz ki. Persze ez valami javulást mutat a korábbi évekkel szemben. A konjunkturális esztendők legkedvezőbbikében a bruttó bevétele ezeknek az üzemeknek 64 millió pengő volt és akkor volt az üzemeknek 1*2 millió pengős bevételi többlete. A legrosszabb esztendőkben lecsökkent a bruttó-bevétel 64 millió pengőről 12 millió pengőre, amikor magától értetődően a hiánynak fel kellett szöknie és fel is szökött 14-2 millió pengőre. Jelentenem kell, hogy ezeknek az üzemeknek adóssága az adott körülmények között <;vről-évre nagyobbodik. Az adósságok összege ezidőszerint kitesz 98 millió pengőt, amibőJ csak 5 millió pengő származik a háború előtti évekből, a többi a háború utáni évek során kontraháltatott. Jelentem, hogy tőketörlesztésekre és kamatokra az üzem költségvetésében 53 millió pengő irányoztatott elő, ami egy 5'5%-os annuitásnak felel meg. Jelentem végül, hogy ezeknek az üzemeknek a magániparhoz való viszonya még mindig nem teljesen zavartalan, mégis azt lehetne mondani, hogy nagyban és egészben kielégítő ez a viszony. A tárca körébe tartozó állami bányákkal kapcsolatban különösebb jelentenivalóm nincs. Az iparügyi miniszter úr ezeknél az üzemeknél nagyobb termelésre, ennélfogva valamivel nagyobb bevételre számít. Közölhetem egyúttal azt is, hogy a bányák üzemi feleslege 2'8 millió pengős bevétel mellett 220.000 pengő, úgyhogy ez durván 8%-os hozadéknak felel meg. Most pedig áttérek előadói előterjesztésem harmadik részére. Azt hiszem: érdekelni fogja a t. Házat, hogy az iparügyi minisztérium működésének első éve alatt milyen fontosabb kérdésekkel foglalkozott. 1928-ban és 1929-ben, amikor a Ház megszavazta a társadalombiztosítás intézményeire vonatkozó nagy reformjavaslatokat és amikor megteremtette nálunk az öregségi és rokkantsági biztosítás intézményét, általában az volt a vélemény, hogy az ipari szociálpolitika terén most már hosszú éveken keresztül alig történhetik valami, mert nem lesz meg a mód azoknak a terheknek növelésére, amelyek elkerülhetetlenek minden ilyen természetű és ilyen vonatkozású kezdeményezés és elhatározás nyomán. Jelenthetem a t. Háznak, hogy ennek az 5-|-6 évvel ezelőtt általánosnak látszott felfogásnak ellenére az iparügyi miniszter úr hozzányúlt a múlt évben körülbelül ilyenkor az ipari szociálpolitika egy nagyon fontos kérdéséhez, mégpedig olyan módon, hogy a 33-as bizottság útján felhatalmazást adatott magának rendeleti úton arra, hogy lépésről-lépésre bevezethesse nálunk is a 48 órás munkahetet, illetőleg a napi 8 órás munkaidőt és a minimális bérek megállapítására és ellenőrzésére bizottságokat nevezhessen ki. Meg kell őszintén mondanom, hogy a gazdasági élet bizonyos köreiben, elsősorban természetesen ipari körökben aggályoskodással és nem kis nyugtalankodással fogadták a kormánynak ezt az elhatározását. (Propper Sándor: Mint mindig!) Az volt a vélemény, hogy ennek az elhatározásnak keresztülvitele alig lesz lehetséges az ipari