Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-132

Az országgyűlés képviselőházának 132. ülése 1936 május 19-én, kedden. 21 egyéves gazdasági szaktanítói tanfolyamra,, hogy ilyen szaktanítói kiképzést nyerjen. Ennek megvan a magyarázata. Az a gazdasági szaktanító rendlkezésre kell hogy álljon reggeltől estig a tanulóifjúságnak, amellett vezetnie kell 25—35—45 vagy 50 holdas tangazdaság ügyeit, ezenkívül rendelkezésére áll ott a gazdatársadalomnak szinte éjjel-nappal, úgyhogy 50—60 órás heti elfoglaltsága van, és amellett alig valamicskével van jobban dotálva, mint egy rendes néptanító. Erre a pályára senki sem fog tolakodni még a mai állástalan világban sem. (Tasnádi Nagy András: Elég hiba!) Ez elég nagy hiba, de ezen segítenünk kell, nem akarjuk, hogy ez a 52 iskola is elnéptelenedjék tanerőiben. Amikor azt hangoztatjuk, hogy agrárország vagyunk, és hogy népi politikát akarunk csinálni, akkor nem szabad végül mégis elsorvadni engednünk ezt a magyar intézményt, amely magyar talajból nőtt ki és amelyet éppen most a telepítési akció megindítása előtt szükséges volna továbbfejleszteni, mert gazdasági kultúrát, gazdasági műveltséget adhatna annak a mezőgazdasági munkásnépnek, amely földhöz fog jutni. Ma az a helyzet, hogy erre a pályára nincs jelentkező. Ezért szükség volna arra, hogy necsak azokat a szaktaneroket dotálják megfelelően és lássák el megfelelő képesítéssel, akik nem mezőgazdasági szaktanintózetekben működnek, hanem gyógypedagógiai és egyéb, például ipari szaktanintézetekben, hanem elsősorban azoknak, akik mezőgazdasági szaktanintézetben működnek, kell megadni a gazdasági és erkölcsi bázist, hogy a népet önzetlenül, szakszerűen, okosan és eredményesen vezessék. Körülbelül 300-ra vagy 400-ra tehető, sőt talán — a be nem jelentetteket figyelembe véve — többre is az állástalan gazdatisztek száma. Ezeket ma úgyszólván sehol sem lehet elhelyezni. Ezeket egy egyéves átképzőtanfolyamon ilyen gazdasági szaktanítói állások betöltésére alkalmassá lehetne nevelni. Ez óriási jelentőségű lépés volna előre ezen a téren is, az állástalan diplomások elhelyezését illetőleg is. A mezőgazdasági főiskolában ezeket az embereket tulajdonképpen nagybirtokok vezetésére képezik ki, de ha ilyen iskolákba állítanák be őket, akkor tudásukat a kisgazdatársadalomnak, a mezőgazdasági napszámosságnak és munkásságnak továbbképzésére lehetne gyümölcsöztetni. Ma sokszor 80 pengős állásokban látjuk őket, olyan helyeken, ahol tudásukat, munkaerejüket megfelelően ki sem lehet használni. A költségvetésben azt látjuk, hogy az állami hozzájárulás erre a legfontosabb oktatási ágazatra, a mezőgazdasági lakosság kiművelésére, mindössze 609.000 pengő. Ez az állami hozzájárulás, a községek hozzájárulásáról most nem beszélek. A 609.000 pengő a kultusztárca költségvetésének 0.5%-a. Ilyen körülmények között hiába beszélünk agrárpolitikáról, népi politikáról. így csak szép szavakat mondunk, így csak elhúzzuk a mézesmadzagot a nép szája előtt, pedig a realizálás lehetősége is megvan. Éppen a kultusztárca keretében volna szükség arra, de itt nyilnék is mód és lehetőség arra, hogy a magyar falu népét áthajtsuk olyan művelődési fokon, amelynek azután hasznát is látná. Sokszor látjuk, hogy nincs megértéssel a mi népünk például a leyenteintézmónnyel, vagy az iskolánkívüli népmüveléssel szemben. Miért? Azért, mert ezekből nem lát semmiféle közvetlen hasznot. A mezőgazdasági szakoktatásból azonban rövidesen közvetlen anyagi hasznot is látna. (Ugy van! Ugy van!) Amint már többször voltam bátor hangoztatni, a nép lelkéhez az anyagiakon keresztül vezet az út. Ha csak lelkieket adnak neki, ezt nem tudja megérteni. Sokkal magasabb, mondjuk, lelki emelkedettség, tanultság, gazdasági jólét kellenne ahhoz, hogy ezek a szempontok nála is termékeny talajra találjanak. De ilyenformán azt látja, hogy a mezőgazdasági alsófokú iskolában új növények termesztési módjait ismertetik meg vele, — ő nem akar kísérletezni, ráfizetni — saját szemével látja, miképpen hozza meg gyümölcsét az a munka, látja, hogy érdemes megkezdeni és folytatni ezt a munkát. Amikor a kisgazdálkodás mindinkább és mind intenzivebben veszi ki részét a nemzeti gazdálkodásból, amikor — nagyon helyesen — arra kezdjük helyezni a fősúlyt, hogy szaporítsuk a kisexisztenciák számát, akkor a választójog tekintetében én nem is tartanám olyan nagyon fontosnak a népi kultúra emelését. Inkább a gazdasági tudást, illetőleg tartanám fontosabbnak a népi kultúra fokozását. Erre a célra azonban édeskevés az, amit a kultusz- és a földmívelésügyi tárca költségvetése nyújt. Azokat a nagy szempontokat, amelyeket a kultusztárca az ő költségvetésével szolgál, én is honorálom, de nem látom ebben a költségvetésben ezeknek a népi mezőgazdasági és agrárérdekeknek megfelelő mértékben való istápolását és éppen ezért a kultusztárca költségvetését, sajnálatomra, nem áll módomban elfogadni. (Helyeslés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? vitéz Kenyeres János jegyző: Rátz Kálmán! Rátz Kálmán: T. Ház! A vallás- és közoktatásügyi tárca tárgyalása során elsősorban az iskolánkívüli népoktatás kérdésével kívánok foglalkozni. Az iskolánkívüli népoktatás az életnek majdnem minden megnyilvánulását magában foglalja, ezért fokozott jelentősége van. Sajnos, meglehetősen el vagyunk maradva ezen a téren. Természetesen nagyon jól tudom, hogy ez nem a kultuszminiszter úrnak, nem is kiváló munkatársainak a hibája. A probléma megoldása tisztán anyagiakon múlik. Az iskolánkívüli népoktatás kérdése nagyon régi. Már száz évvel ezelőtt a nagy Széchenyi is felvetette az eszméit és bevette tervei közé az iskolánkívüli népoktatást. Az 1848-as országgyűlésen Kossuth Lajos többízben hangoztatta és a »Honderű«-ben írta is, hogy: »a tudományt ki kell vinni a nép közé.« Báró Eötvös József 1867-ben már rendeletet is adott ki az iskolánkívüli népoktatás megszervezéséről, de úgy az ő törekvése, mint az utána következő kultuszminisztereké is meddő maradt, és pedig elsősorban azért, mert hiányzott a pénz. Pedig roppant fontos lett volna az iskolánkívüli népoktatás kérdésének megoldása politikai szempontból is, mert éppen 1867 után burjánzottak el Magyarországon a, nemzetiségeinket izgató különféle eszmék, mint a pánszlávizmus és dákóromanizmus. Talán még az iskolai oktatásnál is fontosabb lett volna tehát az iskolánkívüli népoktatás a felnőttek részére, mert ez óriási fegyver lett volna a magyar állameszme kezében a,z izgatókkal szemben, annál is inkább, mert az 1868:XXXVIII. törvénycikk mellett az iskolák nagyrésze felekezeti jellegű maradt, ami Magyarország akkori struktúrája mellett azt jelentette, hogy nemzetiségi kezekben maradt az iskolai oktatás is. Éppen ezért igen fontos lett volna a felnőttek