Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.

Ülésnapok - 1935-134

130 Az országgyűlés képviselőházának 134. ülése 1936 május 25-én, hétfőn. az embert kárpótolják. Telik bőven a költségeikből, (vitéz Szalay László: Kap is kárpótlást!) H>a itt volna a honvédelmi miniszter úr, aki felelős a tárcáért, mondanék egypár tételt, amelyeknél nagyszerű megtakarításokat lehetne eszközölni és amelyekből bőven jutna azokra az összegekre, amely összegeket itt reklamálok. (Mozgás a jobboldalon.) Minthogy elvi álláspontomnál fogva, de másfelől azoknál az okoknál fogva is, amelyeket elmondottam, a honvédelmi kormány iránt nem viseltetem (bizalommal, a honvédelmi tárca költségvetését nem fogadom el. Elnök: Szólásra következik Hertelendy Miklós képviselő úr! Hertelendy Miklós: T. Ház! (Halljuk! Halljuk! a középen.) Atindkor a mostani költségvetési vitában nem a mezőgazdaság érdekében és nem a Balaton-kultusz mellett szólalok fel, ezt azzal indokolom, hogy ezt megtettem már a múltban, és azzal, hogy nem felejtettem el azt, hogy huszár voltam. Ezért a, honvédelmi tárca költségvetését kerestem ki, hogy ennek vitája során szólaljak fel, mégpedig gazdag tapasztalatokra támaszkodva. Ügy a rokkanttörvény, mint a frontharcostörvény megalkotásáról már nagyon sokan beszéltek s ezekben a, kérdésekben a felszólalókkal, azt lehet mondani, teljesen egyetértek. Most tehát áttérek az én szakmámra, a lovasság kérdésére. A mai lovasgenerációnak legjobbjai, azt mondhatom, tanítványaim voltak. Bátor vagyok megjegyezni, hogy amit a lovaglás terem évszázadok tapasztalatai ^ f elépitettek, azt ápolni kell. Itt ugyanis élőlények közötti, a ló és az ember közötti viszonylatról van szó s ezt átformálni nem lehet; csak a kölcsönös megértést lehet fokozni és csak gazdag tapasztalatok alapján lehet a kiképzést e téren fejleszteni. Az »Előre!«, »Vorwaerts!« szó minden lovasember^ fülében cseng. A lóval való szoros összeforrás és a ló szeretete szülte azt a lovasszellemet, amely — citálni kívánok a régi gyakorlati szabályzatból — még a hátrálásban is csak eszközt lát arra, hogy kedvezőbb viszonyok között újabb támadásra menjen előre. Az élet és a kor haladása sok mindent lefaragott és há az ehnúlt világháborúban nem is dübörögtek lovasattakok, az igazi lovasszellem mindenütt olyan értéket képviselt, amelyet sem a haditechnika, sem a tömeg pótolni nem tudott. Limanova megmutatta azt, hogy az igazi lovasszellemtől fűtött magyar huszár megállította azt az orosz gőzhengert, amely végigszáguldott volna Közép-Európa egész kultúráján és hazánk is prédájává vált volna, ha ide is beözönlöttek volna a kozákhordák. Ezért az a nézetem, hogy ezt a régi lovasszellemet ápolni kell és nem lehet a lovasságot^ másodrendű szerepre, alárendelt szerepre kárhoztatni, a gyalogsággal szemben, hiszen éppen a háború mutatta meg, hogy mint gyalogos is megállta mindenütt a helyét, épp úgy, mint a gyalogság. Igaz ugyan, hogy a világháborúban a gyalogság morzsolódott fel legjobban, de ha ma kitörne a háború, mindannyian egyformán lennének kitéve ennek a felmorzsolódási folyamatnak. Igaz, hogy a háború utáni időkben nem nagy tülekedés jelentkezett katonatisztképző iskoláknál, különösen a gyalogsághoz nem nagyon sokan jelentkeztek — és ez szülte tulajdonképpen azt a rendelkezést, hogy a gyalogsághoz beosztottak rangelőzésben részesülnek a többi főfegyvernemekkel szemben, — ez a gyalogságtól való vonakodás azonban megszűnt és a katonai intézetekbe való tülekedés megindult annyira, hogy azt lehet mondani, kis hadseregünknek felvevőképessége nem elég nagy ahhoz, hogy mindazokat el tudja helyezni, akik az egyes fegyvernemekhez egyformán jelentkeznek. (Ügy van! Ügy van!) Ennélfogva azt hiszem, semmifék ok nincs tovább arra a bizonyos előnybenrészesítésre. Hivatkoznom kell vitéz Ujfalussy Gábor t. képviselőtársamnak folyó hó 5-én elmondott beszédére, amelyben ugyancsak kérte a honvédelmi kormányt arra, hogy ezeket az előléptetési korlátokat bontsa le. Ha a harctéren egyformán küzdöttünk és szenvedtünk, miért kell békében ez a megkülönböztetési Nagyon jól tudom, hogy fegyverkezésünk korlátozva van a ránkkényszerített békediktátummal, de azért mégis meg kell említenem, hogy amilyen fontos a lőszergyártás és lőszertárolás, épp olyan fontos a katonalónevelés és. idomítás. Most a tiszteknek saját lóval való ellátásának ügyére térek rá. Ez az a kérdés, amelyről beszélni óhajtok és amelynél a költségek fedezetét a honvédelmi tárca költségvetésének felemelésével szeretném megoldva látni. Amit erre költünk, nem kidobott pénz, mert ez úgy a honvédelem, mint a mezőgazdaság, mint pedig a közgazdaság érdekeit szolgálja. A lovasított csapatoknál a fiatal tisztnek egy kincstári szolgálati lova van, ennek kell játszania minden szerepet és ennek kell tudnia mindent. Ez lehetetlenség. Ha ezenfelül saját lovat akar tartani az illető fiatal tiszt, ennek költségét, a lótápot és minden, ami velejár, önmagának kell viselnie, amihez természetszerűleg a legtöbb fiatal tisztnek nincs meg az anyagi ereje. A csapatokon kívül lovasított fegyvernemekhez tartozó tisztek néhány év óta takarékossági okoknál fogva szintén nincsenek lóval ellátva, nem kapnak lótápot s ezáltal éveken keresztül elesnek attól a lehetőségtől, hogy lóhoz jussanak. Hogy ez egy lovastisztnél mit jelent, erre rámutatni igazán felesleges. Nem akarok részletkérdésekbe bocsátkozni, de leszögezem azt a tényt is, hogy minél több belovagolt ló van az országban, annál nagyobb az ütőképessége a hadseregnek, mert csak belovagolt és tréningben levő lovakkal lehet nagy teljesítményeket elérni, a tisztek pedig gyakorlatban maradnak és belovagolt saját lovakat jó áron értékesíteni is tudnók! Ez pedig nemcsak egyéni érdek, hanem közgazdasági szempontból is fontos, mert nem mindegy az, hogy belovagolt lovat jó áron tudunk-e eladni, vagy pedig nyers lovat potom áron, olcsón tudunk-e kivinni, A tiszteknek saját lóval való ellátása, valamint a lótáp megadása saját ló tartása esetén, gazdaérdekké is válik, mert ezáltal megindul a kereslet a jobb tiszti lovak iránt és így természetesen a lótenyésztésre is fokozottabb gondot fogunk fordítani. Jelenleg nagyon szomorú a kép, mert 1928. óta nagyon visszafejlődött a lótenyésztés, hiszen a jobb lovak kiözönlenek külföldre, mert a külföldre vásárló bizottságok rendszerint jobb árat fizetnek, mint a saját lóavató bizottságaink. Az utóbbi időben ugyan a pót-ló-árak felemelésével és a csikótelepekre való vásárlással bizonyos fokig javulás mutatkozik, a jobb ménesek nagyobbrésze azonban megszűnt, a népies lótenyésztés pedig csak úgy fejlődhetne, ha a törzskönyvvezetést bevezetnénk és