Képviselőházi napló, 1935. VIII. kötet • 1936. május 19. - 1936. június 6.
Ülésnapok - 1935-134
112 Az országgyűlés képviselőházának 134. ülése 1936 május 25-én, hétfőn. mel fogadom el. (Elémk helyeslés a jobboldalon és a középen.) Elnézést kérek a t. Háztól, hogy felszólalásomba egyéni érzéseket vegyítek, azonban az a meggyőződésem, hogy az én érzéseim bármennyire egyéniek, mégis pártkülönbség nélkül a Ház minden oldalán, de minden hazaszerető magyar honpolgár lelkéből kell, hogy egy és ugyanazt a visszhangot váltsák ki. Az ,a kor, melynek sorsunk kifürkészhetetlen akaratából valamennyien szenvedő részesei vagyunk, hatalmas technikai vívmányaival — úgy látom — egyre nagyobb, egyre tátongóbb szakadékokat mutat a múlttal szemben. A levegő évezredekig kihasználatlan erejének, az éther csodálatos rezgéseinek és titokzatos értékeinek az emberi tudomány szolgálatába való beállítása — akár a légjárás kifejlett technikájára, akár pedig a rádió útján felfogott hanghullámokra gondolok — mintha saját szemünk láttára rakta volna le egy csodálatos új kornak ércnél maradandóbb alapköveit. Ennek az új korszaknak, melynek a második felvonása akkor kezdődött, amikor a legelőször tudtuk a mi primitív és szegényes rádiókészülékeink felhasználásával felfogni a tengerentúlról érkező hanghullámokat, jellegzetes megkülönböztető je, hogy a benne élő és a technikai vívmányok folytán kétségtelenül sokkal kulturáltabb népek mechanizált életének történetét szinte bearanyozza ' a nemzeti érzés fellángolása, a nemzetek és népfajok benső ér1 tekének öntudatos és feltartóztathatatlan érvényesülési törekvése, a nemzeti gondolatnak vakítóan csillogó, sokhelyt egészen újszerű keretbe öltöztetett apotheozisa. Ebben a csodálatos korban egyénileg.több olyan eseményre emlékezem vissza, amely mélyen a lelkemre hatott és ez a pillanatnyi éles hatás nem hagy el utolsó lehelletemig. Az, egyik lelkembe mélyen markoló érzés volt, amikor az új kor (hajnalán a magyar parlagtól először láttam elválni a gépmadarat, amikor a rákosi repülőtérségen feketélő embertömeg előtt előszőj emelkedett fel az azúrkék levegőbe Blériot, a La Manche-csatorna akkor világszerte ünnepelt hőse. Felejthetetlen jelenet volt ez és úgyszólván a szemünk láttára fogantatott akkor az új világ, amelyet később még szinesebbé, értékesebbé és gazdagabbá tett az éther rezgésének titokzatos kihasználása. A másik más vonatkozású, de különleges érzésem ebben a világban akkor fogott el, amikor a vérgőzös kommün 133-napos uralma alatt végre szertefoszlott vörös rongy helyére először szökkent fel egy kis danamenti kikötő zászlórúd jára újból: a magyar trik'.-lór. De mindennél is mélyebben vésődött a lelkembe — állítom és fenntartom: valamenyuyiünk lelkébe — az a magasztos pillanat, amikor a világzivatar elmúlása, a forradalmak szennyes áradatának kiseprése után egy csatakos őszi napon, de nekünk örömünnepen először vonult be újból az ország bűnös fővárosába a sastollas nemzeti hadsereg és annak élén hófehér büszke paripáján a fővezér. (Nagy taps a jobboldalon.) Az én ifjúkori álmom is a 30 millió magyar volt. És vágyam a Széchenyi Magyarországa. Az én minden ifjúkori vágyam is az volt: sza baddá, függetlenné és önállóvá tenni ezt a nemzetet és magyar virtusra nevelni Zrínyi fiait. Megannyi fájdalmasan szertefoszlott nemzeti reménység után csoda-e, ha abban a nagyszerű, történelmi pillanatban — és ezt nem is restellem itt férfiasan bevallani — az én szemembe is tiszta könny szökött? Ekkor született újjá a sokat szenvedett nemzet polgári társadalmában az onnan immár többé soha ki nem irtható, kiolthatatlan és kipusztíthatatlan érzés, az őszinte, igaz szeretetnek és nagyrabecsülésnek érzése legszentebb nemzeti kincsünk, az önálló nemzeti hadsereg iránt, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) amely után évszázadok óta hiába vágyódott ez a nyugati és keresztény kultúráért annyi tömérdek vért adózó büszke ország. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Pedig kétségtelen, hogy minden magyar ember lelkében ott élt és ott él ma is Mátyás király első állandó hadi organizációjának, a fekete seregnek sok tüneményes sikere és ott él éppúgy most is mindanynyiunk lelkében a nagyságos fejedelem diadalmas kuruc hadainak színes sokasága. A magyar vörösruhás és az erdélyi kékruhás palotás ezred, a zöd vadászok, az arnótok, a daliások, a nemes úrfiak, a feketesüveges, sárgacsizmás székely kékkopjások, a medvebőr-süveges lovas gránátosok, a sárgasujtásos, kékatillás hajdúk, akik idegenajkú honfitársainkkal mind valamennyien együtt küzdtenek a Szűz Máriás lobogó alatt pro patria et libertate. És a győzedelmes kuruc emlékek mellett — úgy érzem — ott ragyog ma is mindnyájunk lelkében a branyiszkói áttörés zseniális megtervező jenek, Görgey Artúr fővezérnek és piros sipkás honvédéinek százezerszer áldott patinás emléke. Büszke öntudattal érzi, tudja, de hirdeti is ebben a hazában ma is mindenki, hogy Árpád honfoglalásától kezdődően a világháború legutolsó véres fejezetéig a népek történelmének aranyi apjain ott csillog mindenütt a magyar virtus és ezt a magyar virtust szent hagyományként átvéve jellegzetes ősi hadierényeinket tovább fejleszteni, a modern kívánalmaknak f megfelelően alakítva az utókornak átadni, éppen ez a nemzeti hadsereg hivatott, amely nemzeti hadseregnek korszerű fenntartásáról és törvényszerű fejlesztéséről és legalább legelemibb életszükségletek (biztosításáról a legnagyobb szeretettel tartozik gondoskodni ez az országgyűlés, (Élénk helyeslés jobbfelől.) ahol honvédelmi ügyeink leglelkesebb és leghűségesebb • sáfára a jelenlegi miniszter úr. (Úgy van! Úgy van! jobbfelől!) T. Ház! A honpolgári nevelésben sokáig idegen volt a tökéletes, szinmagyar katonatípus. A nemzeti erő is állandóan másutt kereste, kutatta és találta meg az érvényesülését. Amikor több, mint három évtizeddel ezelőtt az egyetemi ifjúság felvetette azt a gondolatot, hogy a magyar hadivirtust modernül fogva fel, az ifjúsági hadicéllövészetet ifjúsági keretekben kiépítve, az egyetemi és főiskolai városok székhelyei szerint megszervezve, nemzeti hadterületekbe kellene osztani az országot, a sajtó odaadó rokonszenvvel alít a mozgalom mellé és mindjárt meg is állapította, hogy végre megszületett a magyar ifjúság ideális elgondolásában a magyar néphadsereg igazi magva! Hogy milyen jelentős és milyen mélyenjáró volt a mozgalom, azt az igazolta legjobban, hogy Bécs annak nyomban ellene szegült. Es bár apostoli királyunk, Ferenc József, akinek trónusához volt szerencsém annakidején az egyetemi ifjúság küldöttségét vezetni, rendkívül melegen érdeklődött az ifjúsági hadicéllövészet fejlődése iránt, Bécs mégis megtette az ellenintézkedéseket, — indokolt vagy indo-