Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-131

596 Az országgyűlés képviselőházának 131. ülése 1936 május 18-án, héfrfÖn. lefelé irányulnak. Amint tapasztaltuk és amint a pénzügyminiszter úr beszédében is megállapította, az elmúlt gazdasági évben a világpiaci árak a mezőgazdaságban 10%-kai növekedtek; megállapította továbbá, hogy ugyanakkor a belföldön 20%-kal növekedtek. Ez azt jelenti, hogy a nemzeti termelés ugyanolyan mennyiség mellett értékben összegszerűleg nagyobb lehet. Már most felteszem a kérdést, hogy az az árnívó, amely ezidő szerint megvan, kielégíthet-e bennünket, olyan árnívó-e, amellyel kibékülhetünk s amelynek emelésére tovább törekednünk nem kell? A pénzügyminiszter úr stabil árnívóról beszélt, stabil pengőértékről, stabil vásárlóképességről. Ez alkalommal ezzel a pengőértékkel, vásárlóképességgel aiem akartam foglalkozni, mert az elmúlt évi költségvetési beszédemet nagyobbrészt erre a célra szántam. De éppen a ma reggeli postával kaptam egy levelet, amelyben újból rámutatnak ezekre a kérdésekre és amelyben bizonyos szemrehányással illetnek bennünket, ellenzékieket azért, hogy nem foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel. Éppen ezért beszédemben kénytelen vagyok erre a dologra rátérni és újból leszögezni a magam és pártom álláspontját. Ezt a levelet egy okleveles mérnök és építőmester írta, aki megállapítja levelében, hogy: »néhányan, diplomás emberek — írja — összejöttünk, beszélgettünk, tárgyaltunk és kerestük az utakat, hogy mik volnának azok, amelyeken keresztül és amelyeknek segítségével a mai nehéz helyzeten változtatni, segíteni lehetne...« Hosszú levelében a valutával és a pénzértékeléssel kapcsolatban többek között ezt mondja (olvassa): »Nálunk először is jöttek a tudományos elméletek a valuta tartása érdekében, az úgynevezett szakemberek valóságos terrorjával, amely minden más véleményt előbb ostobának, tudatlannak, azután destruktívnak bélyegzett. El is vannak hallgattatva a viták, nem is hangzanak el most már más vélemények. Még a pénzügyminiszter urak sem erőltetik meg magukat érveikkel.« Levelének további során szemrehányást tesz külön az ellenzéknek és azt mondja (olvassa): »Az ellenzék a valuta tartása kérdésében soha nem élezte ki támadását, sőt olyannak tűnik fel a helyzet, mintha ahhoz bozájárulna.« (Rupert Rezső: Dehogy is! Eleget támadunk mi ebben az irányban!) Még csak egy^kis részletet akarok felolvasni ebből a levélből, hogy azután a magam okfejtését vázolhassam. Azt írja továbbá levelében (olvassa): »Mi azonban nem tartjuk a valuta tartásához fűződő presztízst, vagy ennek más előnyét olyan fontosnak, hogy ezért a valuta tartását ilyen óriási áldozatokkal erőltetnünk kellene. Az áldozatok igen nagyok: hárommillió földmunkás és napszámos ki van kapcsolva a közösségből, az életszínvonaluk eddig el nem képzelt leszállításával. Pusztul a középosztály, különösen annak szabad pályán dolgozó része, (Rupert Rezső: Nem tud megszabadulni a régi adósságoktól.) és az erkölcsiekben történő pusztulás még az anyagiaknál is sajnálatosabb.« (Rupert Rezső: Ez igaz!) Szükségesnek tartottam, hogy erre rámutassak, azért, mert annak ellenére, hogy itt ebben a Házban és a magyar sajtóban, ezzel a kérdéssel aránylag keveset foglalkozunk, ez a kérdés igenis megvan. A külföld parlamentjeiben, az egész világon mindenütt, de a sajtóban, folyóiratokban, közéletben is állandóan ez a kérdés dominál, mert azzal, hogy erről a kérdésről nem beszélünk, nem úgy vagyunk, mint a boszorkányperekkel: de strigis, quae non sunt . . . Ha nem is beszélünk róluk, igenis vannak, itt vannak és azáltal, hogy agyonhallgatjuk, nem oldatnak meg. Az elmúlt évi költségvetés tárgyalása alkalmával elmondott beszédemben követeltem azt, hogy pengőnket értékben szabjuk az angol font és az amerikai dollár értékéhez. Természetesen nem egy fix relációban gondoltuk ezt, hiszen ennek a fix relációnak az ideje majd akkor jön el, ha elérkezik a valutastabilizáció ideje. Ettől nagyon messze vagyunk Magyarországon és nagyon messze van Európa legtöbb országa is; de addig is, amíg ez megtörténik, megtehetjük azt, amit ezek az országok megtettek, hogy valutánkat nemzetközi értékben, körülbelül olyan nivón tartjuk, mint amilyenen vannak ezeknek az országoknak a valutái. Hogyan méltóztatnak elképzelni azt, hogy ha előbb-Titóbb stabilizációra kerül a sor ebben az országban, akkor ez a nyomorult kis Magyarország, a maga kicsi, világvonatkozásokban igazán csekély és kevésjelsntőségu nemzetgazdaságával külön utakon járhat, s az a magyar pengő, amely ezekhez a valutákhoz képest csak a gyermek szerepét játszhatja, magasabb értéknivón lesz stabilizálható,_ mint amilyenen van az angol font, vagy pedig az amerikai dollár? Kétségtelen, hogy amikor eljön a végleges stabilizáció, akkor igenis kénytelenek leszünk alkalmazkodni, valutánk értékének megállapításánál a font-sterlinghez, és a dollárhoz. Ezeknek a mai felára65—70% körül mozog a régi aranyparitáshoz képest. Kérdezem, honnan vesszük mi a jogalapot ehhez_ a mi 40—50%-os mai felárunkhoz, azt a gazdasági alapot, gazdasági bizonyítékot, amely indokolja, hogy ennek ennyinek kell lennie és nem többnek? Amikor végeredményben ez a felárszázalék kétségkívül 65% felár körül fog mozogni, mivel indokolhatjuk azt, hogy a mi gazdasági életünkben 40—50%-os felár van és ami ezzel velejár? Mert velejár az, hogy eg* alacsonyabb árnivó alakuljon ki ebben az oiszagban. Igen t. Ház! A túlsó oldallal együttesen mi állandóan megállapítjuk azt, hogy igenis kívánatos a mezőgazdasági árnivónk emelése. Erről van szó. Felelnünk kell arra a kérdésre, hogy kívánatos-e ez vagy nem 'kívánatos. Ha azt akarjuk, hogy magasabb 'búzaárunk legyen és ha azt akarjuk,hogy magasabb állatárak legyenek, akkor igenis kívánnunk kell hozzá az eszközöket is. Ha azt mondjuk, hogy ez nem szükséges, mert a búzaár elég magas és az állatár is elég magas, hogy abból a mezőgazdaság megélhet és prosperálhat, akkor tessék, levonhatjuk ennek a konzekvenciáját és azt mondhatjuk, hogy f

felesleges itt minden valutapolitikai beavatkozás. De ha igenis, — amint nekem az a nézetem és velem együtt az ország gazdaközönséigének is az a nézete, hogy a mai árnívó még olyan árszintet jelent, amelynek a felemelésére okvetlenül törekednünk kell, mert csak ez a magasabb árnivó hozza az ország mezőgazdaságát abba a helyzetbe, hogy termelési költségeit megkeresse, hogy magasabb munkabért tudjon fizetni, hogy kamat- és adófizetési kötelezettségéner* eleget tudjon tenni, hogy gazdaságát újra instruálni tudja, egyszóval, hogy egy rentábilis, jövedelmező termelés alapjait megvethesse, — ha ezt szükségesnek találjuk, ak-