Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.
Ülésnapok - 1935-129
502 Az országgyűlés képviselőházának 129, képpen napszámból élő magyar polgárt. Hogy ő ezt megtette ismételt kérésünkre és sürgetésünkre, ez csak arra vall, hogy ő minden erejével arra törekszik, hogy a dolgozó és küszködő társadalomnak (mindenáron segítségére siessen. (Mózes Sándor: Csak a napszámoson kapják meg ezt a kedvezményt!) Azok kapják meg, akik főképpen napszámból élnek, — így szól a rendelet — tehát az egy-kéitholdas törpebirtokos ás beleesik ebbe a kategóriába! Kérem a pénzügyminiszter urat arra is, hogy haladjon tovább ezen az úton és többek között töröltese azokat a kis ingatlanokat terhelő adókat is, amelyek mint »hátralékok«, csakis a kis ingatlanok elárverezésével volnának behajthatók, ami viszont olyan antiszociális intézkedés lenne, amiért a, felelősséget nem vállalhatnánk. Felkérem tehát a t. pénzügyminiszter urat egy újbóli adórendezés elrendelésére, mint ahogy az utoljára 1929-ben történt, hisz az említett hátralékok, amelyek az adófőkönyvben szerepelnek, úgyis behajthatatlar nok. A legtöbb esetben teljesen nincstelen, egy házikóval bíró sokgyermekes napszámosokról vagy legfeljebb néhány holdas törpebirtokosokról, avagy teljesen tönkrement kisiparosokról van szó, akiknek alig van lefoglalható ingóságuk és akiknek az adóhátraléka — mint említettem — csak kis ingatlanaik elárverezésével volna behajtható. Ügyszólván kizárólag nemleges zálogolási jegyzőkönyveket vesznek fel az adóhatóságok, ez az adóhatóságoknak nagyon sok munkába és fáradságba kerül s az eredmény úgyszólván nulla. Ezen a téren tehát rendet, tiszta helyzetet kellene teremteni és ezt az adórendezést a pénzügyminiszter úrnak feltétlenül keresztül kell vinnie! De amikor bizonyos, súlyos gazdasági helyzetben sínylődő rétegek érdekében; kérek a t. kormánytól jóindulatot és megértést, kénytelen vagyok a másik oldalon ismételten a lehető legerélyesebb intézkedéseket kérni gazdasági életünknek azon alakulataival szemben, amelyek túlkapásaikkal és közgazdaságilag rendkívül káros üzleti tevékenységükkel a termelő és a fogyasztó társadalmat egyaránt a legfelháborítóbb módon uzsorázzák ki. Értem ezek alatt az alakulatok alatt a karteleket. Az iparügyi miniszter úr nagyon jól ismeri ezeknek a bűnös közkereseti társaságoknak az üzelmeit, amelyek szerinte csak a karteltörvény revíziójával szüntethetők meg, esetleg bizonyos ipari szervezési problémák megoldása révén lehetne ezeknek a bűnös üzelmeknek véget vetni. Kérem magam is az iparügyi miniszter urat, hogy jöjjön mielőbb ezzel a kar teltörvénnyel, mert a kar telnek nevezett mindent felfaló moloch garázdálkodását tovább tétlenül nem nézhetjük. A magyar polgárság ma kétféle adót fizet: fizet közadókat és fizet külön adót a karteleknek. Azt látjuk, hogy a kartelek a világháború óta valóságos aranykorukat élik s alaptőkéjüket tíz év alatt négymilliárd pengőről nyolcmilliárd pengőre emelték fel. Ez a több mint 4 milliárdnyi plusz azonban csak a »látható« gyarapodás, mert a belső, a »rejtett«: gyarapodás még ennél is sokkal több! A kartelirozott vállalatok mérlegei azonban olyan raffinériával és ravaszsággal készülnek s a számlázások, a nyereségek szétosztása és — amint ők mondják — »folyó évre való elővezetése« tekintetében a többi között olyan, az államot és közt megkárosító hitvány játék folyik, ' ülése 1936 május 14-én, csütörtökön. amelynek egyszer már végét kell vetni. Elvégre ez az ország nem Teleki-tér, ahol már minden eladó és mindenki becsapható! Én ebben a gazdálkodásban, mint már említettem, nem látok mást, mint a telhetetlenségig menő haszonná jhászást és az emberi munkaerő lelkiismeretlen kihasználását, hiszen az ország területén dolgozó kartelirozott vállalatok mindössze 210.000 munkást foglalkoztatnak akkor, amikor csak 1935-ben 2 és félmilliárd pengő volt a termelésük értéke. Mialatt tehát a kartelek orgiáikat ülik, ugyanakkor a dolgozók százezrei és a fogyasztók milliói naprólnapra nehezebb és nehezebb helyzetbe jutnak. A kartelek közül röviden felemlítem a iszeszkartelt. Nem akarok bővebben beszélni erről a kérdésről, beszélt tegnap róla Károlyi Viktor gróf képviselőtársam és beszélt erről nagy szakszerűséggel régebben Baross Eíidre képviselőtársam. (Zaj.) En azonban lehetetlen helyzetet látok abban, hogy míg egy^ kisded érdekcsoportnak évi három és fél millió pengő tiszta jövedelme van» addig a bortermeléssel foglalkozó százezrek állandóan küzködnek a gondokkal! (Fábián Béla: Ki akadályozza meg, hogy méltóztassanak ezt az ügyet elintézni 1 ?) Kérem tehát a t. kormányt, hogy jöjjön minél előbb a karteltörvénnyel és jöjjön a szesztörvényjavaslattal is. Itt van azután az élesztőkartel, amely a magyar közönség kenyerét kétmillió pengővel drágította meg s amely évenként tízmillió pengő tiszta hasznot vág zsebre. Itt van a kamillakartel, amely 40.000 szegény magyar kamillagyüjtőt rövidít meg a beváltási árak kiutalásánál és amely a földmívelésügyi miniszter urat is alaposan becsapja. Itt van a jutakartel, amely a nyersanyagot, jutát külföldről kapja. Ezt itt a gyárak feldolgozzák, tudomásom szerint három gyár, amely mind külföldi érdekeltség, tehát nem is magyarországi érdekeltség s kartelbe tömörülve a gazdaközönséget isúlyosan megkárosítják. A juta nyersanyag lévén, behozatalát szabaddá kellene tenni! De itt van az egyik legfőbb kar tel, a kartelek nagyágyúja, a Jextilkartel. (Mózes Sándor: Hol van a vezérigazgatója annak?) Meg kell jegyeznem, hogy ez a textilkairtel — amint szakemberek mondják — 60.000 munkást foglalkoztat, holott könnyűszerrel foglalkoztathatna még 15—20.000 munkással többet. Ezt szakemberek állítják! Ez a kartel 30—50%-kai a világpiaci árszint felett tartja az árakat és némely ilyen vállalat tíz év alatt meghúsiszorozta a vagyonát. Ezek azok az aranyhegyek, amelyeket magyar hullák és magyar rongyok felett emeltek ! (Ügy van! Ügy van! a középen.) De t. Ház, rengeteg jövedelemhez jutna az állam akkor is, ha a nagy »gazdasági szervezetek« egynémelyikét, elsősorban a szénbányákat saját kezelésbe venné. Magam is jól ismerem azt a gazdálkodást, amely ezekben az üzemekben folyik és megállapítottam, hogy ha van üzem, amelynek életébe bele kell nyúlnia az államnak, úgy igenis, a szénbányaüzem egyike azoknak, ahol egyfelől látjuk a fantasztikus összegeket jelentő profitot, másfelől ott látjuk az éhbérért dolgozó bányásztársadalmat, és amely üzemnél elsőisorban érvényesül az a bizonyos »értéktöbblet« növelésére irányuló mohóság, ami annyit jelent, hogy ezek az üzemek arra törekednek, hogy az emberi munkaerőt minél^ olcsóbban vásárolhassák meg! Jól ismerem a bányamunkások rendkívül súlyos helyzetét, akik valóságos páriái a dol-