Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-128

416 Az országgyűlés képviselőházának 1 ségvetést történetesen akkor is elfogadnám, ha ott ülnék az ellenzék padsoraiban. (Egy hang a baloldalon: Majd meglátjuk! — Eckhardt Tibor: Vigyázz, mé^ rákerülhet a sor!) A költségvetés megszavazását ugyanis nem tartom íbizalmi kérdésnek, viszont azt is meg kell mondanom, azért jelentem ki ilyen gyorsasággal, hogy a költségvetést elfogadom, (Horváth Zoltán: Hogy ne legyünk zavarban!) mert én magával a költségvetés sel és a költségvetés számszerű vizsgálatával tulajdonképpen egyáltalában nem is óhajtok foglalkozni, nem pedig azért, mert ha csak a leghalványabb reményem is volna arra, hogy ezen a költségvetésen valamit változtatni tudnék, ha, csak a leghalványabb reményem is volna arra, hogy valami javulást vagy valamely helyes módosítást tudnék rajta keresztülvinni, akkor talán érdemes volna azzal foglalkozni. De ennek ellenére nagyon jól tudóim azt, hogy ha mi egy más költségvetést akarunk, ha mi az állami háztartás más berendezkedését akarjuk, ha mi azt akarjuk, hogy egész állami gazdálkodásunk megváltozzék, akkor nekünk sokkal, de sokkal mélyrehatóbb reformokat kell előbb végrehajtanunk, olyan reformokat, amelyek nem férnek be egy esztendő költségvetésének t

a keretébe. En szíves engedelmükkel beszédemben azokkal az általánosabb kérdésekkel szeretnék foglalkozni, azokkal a gondolatokkal, azokkal a sokkal általánosabb és átfogóbb eszmekomplexumokkal, amelyek megvilágítják azokat a feladatokat, amelyeknek megoldását az^ egész ország közvéleménye várja. Nagyon jól tudjuk valamennyien mi magyar képviselők, akik ma a vidéket járjuk és akik érintkezünk a nemzeti társadalom széles rétegeivel, a legkülönbözőbb rétegekkel, hogy a néppel, a nemzeti társadalom rétegeivel való érintkezésnek rendszerint két különböző fázisa van. Az érintkezés és beszélgetés első fázisa rendszerint még a különböző felületes véleményekbe burkolódzó lelkek tapogatózása. A beszélgetés második fázisa az, amikor az ember valami varázzsal, semmiesetre sem leereszkedő vállveregetéssel, hanem az őszinte szívvel érzett magyar testvéri szeretet melegével meg tudja nyitni a lelkeket. A beszélgetésnek és érintkezésnek ebben a második fázisában nyilatkozhatik meg az őszinte vágy és tiszta, igazi vélemény. A beszélgetés első, felületes fázisában, ha az ember az ország bármelyik részében is van ma és a nép bármely kategóriájával diskurál és érintkezik, nagyon gyakran hall ma az ember a parlament vitáiról olyan felületes, — kétségtelenül felületes — gyors és fölényes véleményeket, amelyek azt mondják, hogy a parlament vitája és munkája felesleges szócséplés, ráérő urak hiú mulatsága, meddő és kiábrándító személyeskedés csatája, amelynek semmi értelme és minél előbb fel kellene számolni.^ (Zaj a jobboldalon.) Azt mondtam, éppen képviselőtársaimhnak, hogy ez a beszélgetés első és felületes fázisában megnyilatkozó vélemény. De mindenki, aki túljutott a felületességen,^ túljutott a. beszélgetésnek ezen a felületes fázisán, vagy — hogy úgy mondjam — a modoros vélemények meghallgatásán, azoknak cinikus takaróján, az tudhatja, hogy soha nem volt nagyobb a vágy és a szomjúság, soha nem volt a lelkeknek nagyobb szükséglete aziránt, hogy igaz és tiszta szót halljanak a fórumokról (Ügy van! Ügy vvan!) és így az ország első fórumának plénumából, a, képviselőház magasságából is. Soha nem volt nagyobb iszomjúság és követelés az emelkedett, 2?. ülése 1936 május 13-án, szerdán. komoly és felelősségteljes beszédek iránt. Soha nem volt nagyobb követelése az országnak, hogy a maga Házából meghallja a komoly, méltóságteljes és felelősségteljes szót és véleményt. Soha nem volt nagyobb szükség arra, hogy igenis beszéljünk itt az ország Házában azokról a mélyebb vágyakról, őszintébb véleményekről, amelyek az előbb említett r felületes vélemények takarója alatt élnek, és soha nem volt nagyobb szükség arra, hogy igenis beszéljünk minél komolyabban a legkomolyabb, a legsúlyosabb és legáltalánosabb magyar gondokról, a magyar sors problémáiról. Azt hiszem, hogy képviselőtársaim is igen sokan megfigyelhették azt az újabban mindig gyakrabban és gyakrabban tapasztalható jelenséget, különösen falulátogatások alkalmával, r~ amikor a képviselő elmegy a földespadlójú, nehézlevegőjű kis parasztszobába és ott^ a sok-sok panasz és panaszkodás meghallgatása után együtt marad az a 30—40 nehézgondú, szegény, földtúró magyar paraszt —hogy a sok-sok egyéni panasz és sok apró kis nyomorúság előadása után, ha az ember jószívvel időt szán rá, mindig kialakul egy intimebb beszélgetés, amelynek szinte stereotíp megnyilatkozása az a kérdés, hogy: mi lesz velünk, árva magyarokkal» képviselő úr? Es ezekben a beszélgetésekben csodálatosképpen — régebben ez nem volt tapasztalható — a magyar föld népe, a legföldhözragadtabb magyar, a magyar cseléd érdeklődik a magyarság nagy sorskérdései iránt, (Helyeslés a középen.) érdeklődik a magyarság kollektív sorsa iránt, érdeklődik a legsúlyosabb és legkomplikáltabb külpolitikai kérdések iránt. Ez a jelenség annak a jele, hogy a mi népünk mélyebb rétegei most kezdenek érdeklődni hazájuk és fajuk kollektív sorsa iránt. Ez a nép, amely 1848-ban bekerült ugyan formailag az alkotmány sáncaiba, de lényegileg és valójában kívül állt azokon, most, a mi évtizedeinkben kezdi tudatosan érezni a maga igényét arra, hogy saját sorsáról gondoskodjék és annak intézésébe beleszóljon. A magyar nemzetiség öntudatát jóformán napjainkig az előjogos osztályok hordozták. Most a mi évtizedeinkben éljük történelmünknek azt a jelentős fordulatát, amikor a magyar nemzetiségi öntudat felelősségéből részt kér az egész nép, a magyar paraszt, a magyar munkás, a magyar bérescseléd is. Most ne kutassuk azt, hogy a nemzetiségi öntudat ilyen szélesebb feltámadása miért késett ilyen soká, ne rekrimináljunk, csak állapítsuk meg a tényt, és a ténnyel szemben szegezzük le a kötelességeinket. Mindenekelőtt kötelességünk felismerni azt a helyzetet, hogy ennek az öntudatára most ébredő, hivatására és legmélyebb sorsproblémájára most eszmélő népnek soha nagyobb szüksége nem volt az igazi parlamentarizmusra, mint ma. (Czirják Antal: Itt írják! A Nemzeti őrség írja vitéz jakfai Gömbös képével: le a parlamenttel! Nemzeti őrség, Budapesti Hirlap, Függetlenség! Ez a sajtó! — Egy hang a középen: Tendencia!) Másodszor kötelességünk legnagyobb erőnkkel, legjobb tudásunkkal és legtisztább lelkiismeretünkkel hozzájárulni ahhoz, hogy az államkormányzás parlamentáris formája el ne veszítse a maga hitelét és lényeges jelentőségét. (Csoór Lajos: A kivonulás!) A mai magyar parlament ennek a feladat tának hűséges teljesítésével (Eckhardt Tibor: Ti rendeltétek, ti adjátok a pénzt ilyesmire!) munkása lesz a magyar történelemnek, annak a történelmi jövőnek, amely — amint mondót-