Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-126

344 Az országgyűlés képviselőházának rek élelmének erősebb megadóztatásával teremtsék elő. Előttem szólott t. képviselőtársam nagy érdeméül tudta be a kormánynak, hogy az élelmiszerkivitelt elősegítette, előmozdította. En közbeszólás formájában mondottam meg akkor azt, amit most ismétlek : nem tartom szerenesés Ötletnek a kormány részéről, hogy hihetetlenül alacsony áron, — mondhatnám — dömpingáron árusítja Németországban, Olaszországban és egyéb államokban az élelmiszereket, olyan áron, amely áron a magyar fogyasztó azokat soha meg nem kapja. Ebben a vonatkozásban csak egy cikket legyen szabad említenem, a burgonyát. Budapestnek és környékének népe évek óta a legsilányabb burgonyával kénytelen táplálkozni, mert a burgonyakartel osztályozza, triörözi a burgonyát, az ép, egészséges gumókat hihetetlenül alacsony áron kiszállítja, a magyar testvérek pedig idehaza a szemetet, amely megmaradt, dupla áron kénytelenek megfizetni. (Farkas István: Ami rothadt!) Ezt a politikát, amelyre különben majd még rátérek, egyáltalában nem tartjuk a magyar nép érdekében valónak. (Egy hang a középen: Most is van még feleslegünk burgonyában!) En nem a kivitel ellen beszélek; ha van felesleg, ám vigyék ki; nekem is van annyi eszem, hogy bizonyos szükségletek fedezésére külföldi valutára van szükség. Ez kétségtelen. De dicsekedni azzal, hogy mi külföldön hárommillió embert élelmezünk ugyanakkor, amikor idehaza három millió ember éhezik és nyomorog: ez nem valami dicsérendő dolog. Azonkívül kivinni az élelmiszereket alacsony áron és idehaza a magyar testvérekkel azok árának kétszeresét, háromszorosát fizettetni meg: ezt sem tartom valami nemes nemzetpolitikai feladatnak. A fogyasztási jellegű «adóterhek emeléséből eredő jövedelmek fokozását mi szociáldemokraták merényletnek tartjuk a dolgozó nép silány an alacsony életszínvonala ellen. Ez ellen az évről-évre ismétlődő merénylet ellen, amely végeredményben a munkásosztály teljes elnyomorodásához vezet, a legerélyesebben tiltakozunk. Talán kissé túlzásnak látszik az első pillanatra, ha azt mondom, hogy Budapesten és közvetlen környékén a munkás 'keresetének abból a részéből, amelyből élelmiszereket vásárol, 62%-ot fizet el közteherré, vidéken pedig 55%-ot. A munkásember — akár ipari munkás, akár mezőgazdasági munkás, akár magántisztviselő, tehát a műhelyek, mezők és irodák robotosai egyaránt — az év 12 hónapjából 5 hónapig tartoznak dolgozni azért a gyönyörűségért, hogy ebben az országban laknak, ahol előírják nekik, mit szabad olvasniok és mit láthatnak a moziban és ahol formailag egyenjogú polgárai az államnak, a valóságban azonban nem is másodrendű, hanem harmadrangú polgárai ennek az országnak. Nincs olyan kereső rétege a magyar táxeiadialomnak, amely olyan súlyosan lenne adókkal megterhelve, mint a munkásosztály. Minden falat, amelyet szájába vesz, az álLam és a mezőgazdaság felsegítésére kétszeresen is megvan adóztatva. Nézzük csak meg, tisztelt Képviselőház, ezeket az adónemeket. Mindenekelőtt îtt van a lakbér. Ma hallottuk Görgey tisztelt képviselőtársumktól, hogy a lakbér 43%-a közteher. Ez tévedés, mert ehhez a közteherhez járulnak még azok a pótlékok, amelyeket a városok hozzáadnak, úgyhogy Budapesten több mint 50%, vidéken pedig 48—49 százalék az a 126. ülése 1936 május 8-án, pénteken. (közteher, amelyet lakbér címén kell fizetni. Az is igaz, — mean árulok el vele titkot, mert az urak éppen olyan jól tudják, mint én — hogy a munkásember lakik a legdrágábban és a legrosszabbul. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Azért, mert például 40—60 pengőit kell neki fizetnie havonkint egy lakásért, amelyben éppen csakhogy össze tud szorulni a családjával. Olyan luxusról, amilyet egészen természetesnek találunk például Belgiumban, Hollandiában vaigy Angliában, hogy a lakáshoz egy kis fürdőszoba is legyen, a magyar munkás nem is lálmodhatik; ©giyszoba-konyhás lakásért kint az Angyalföldön, vagy a Ferencváros perifériáin 40—60 pengőt kell havonként fizetnie. Ezt egyheti munkabérre átszámítva, ebből 5—7 pengő jut hetenkint csak ezen iai címen, mint közteher, az államhoz. Itt van a liszt és a kenyér, a munkásságnak legfontosabb és r legfőbb tápláléka, mert hiszen húsra és egyéb élvezeti cikkekre nem igen telik neki. A kenyérnél és lisztnél az árura nehezedő közteher az áru értékének közel 50%-a. Egy kilogram 32 fillér értékű kenyérnél 16 fillér a közteher, természetesen a liszt forgalmi adó és mindaz, ami még ehhez tartozik. A petróleumnak literjei, amely petróleum éppen az elektromos áram drágasága következtében a muníkásháztartások főcikke, 28 fillér, a ránehezedő közteher pedig; 11 fillér. Es itt fel tudnék sorolni imég egy fél tucat igen fontos élelmiszert annak bizonyítására, hogy iá munkás, öiki keresetének körülbelül 80 százalékát kénytelen élelmiszerekre fordítani, — mert hiszen, mint később bizonyítani fogom, nagyon alacsonyak a muinkaibérek — viseli ezeknek a közterheknek a legnagyobb részét. Külön ki akarom azonban emelni lazt. lami a cukor és szén körül közteher tekintetében a fogyasztóra nehezedik. A cukorról rengeteg iszó volt már ebben a Házban, minden, szónok egyértelműen rámutatott arra, hogy a magyar cukorfogyasztás fejkvótája milyen alacsony. A cukor kilogramjának forgalmi ára 128 fillér, ebből kereken 50 fillér a közteher, ami példátlanul és elviselhetetlenül magas. A cukor árának mérséklése állami és népegészségügyi érdek lenne. A munkások és földmívesek gyermekei tej és 'cukor hiányában betegesen fejlődnek, elcsenevészesednek. Aki ennek az állításnak igazságáról meg akar győződni, lannak nem kell egyebet tennie, mint elmenni egy toborzásra és megnézni azt az emberanyagot, amely ott megjelenik; különösen azok a fiatal évjáratok, amelyek most mennek toborzásra, 'hihetetlenül leromlott fizikai állaipotban vannak, mind azért, mert sem tejre, sem cukorra nem telik az embereknek. Erre a panaszra, amely nemcsak innen, hanetm őszintén el bell ismernem, a túloldalról is elhangzott már egynéhányszor, válaszul azt kapjuk a pénzügyi kormánytól, hogy a cukoradó az annakidején fölvett igen súlyos föltételű népszövetségi kölcsön legfőbb garanciáját 'képezi; tehát nem szállíthatjuk le, mert ez a népszövetségi kölcsön garanciája és efelől a külföldi hitelezővel kellene beszélni. Nem tudóan' belátni, hogy amikor egy igen fontos élvezeti, sőt, imiondhlatnám, élelmicikknek ^ a drágasága ilyen elviselhetetlenül magas és mindenki »meg tudja állapítani, hogy úgy a munIkások, mint a földmívesek gyermekei hónapiszámára nem tudnak cukrot vagy cukros ételt enni, iákkor miért ne lehetne a külföldi hitele-