Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.
Ülésnapok - 1935-122
118 Az országgyűlés képviselőházának 122. ülése 1936 május 1-én', pénteken. is igen sok helyrehozni, esetleg építkezni való van. Hogy mást ne mondjak, pl. Szekszárd városának az állomása nagyon idejétmúlt, elavult és az igényeknek meg nem felelő épület, és amennyiben ott újabb állomás építtetnék, ez rengeteg kőművesnek adna munkát. Ott van. Tolna, Báttaszék, mind a kettő kőművestelep. Az ottani kőművesek azelőtt Törökországba mentek ki és ott keresték meg maguknak és családjuknak a kenyeret. Ez a török sorompó most lezáródott, a törökök eltanulták tőlük a tudományt, maguk csinálnak most mindent és a magyar kőműveseket többé nem eresztik be. Ez a sok, többezerre menő ilyen szerencsétlen kisiparos azután hol Budapestre, hol pedig máshová jön-megy, keresi a munkát, nem találja, úgyhogy a végén azután gyalogszerrel kell hazamennie. Éppen ezért, amint lehetséges s amennyiben mód és alkalom van rá, méltóztassék az építőiparral kapcsolatosan közmunkákat engedélyezni, mert az építőipar az, amely a legtöbb ágazatban az ilyen kisiparosoknak munkalehetőséget, munkaalkalmat nyújt. T. Képviselőház! Nagyon fontosnak tartom a viziutak rendezését. Es itt (méltóztassék meg-engedni a pénzügyminiszter úrnak, ha a Sió szabályozásának, illetőleg (hajózhatóságának kérdésére hívom fel nagy érdekű figyelmét. Tudniillik a Sió szabályozása nem speciálisan egy község vagy város vagy vármegye érdeke, hanem azt lehet mondani, hogy az egész Dunántúlnak égetően fontos és nagy problémája. A Sió valamikor már a rómaiak idejében is kimutathatólag hajózható hely volt. A rómaiak a Balatontól el tudtak hajón menni egészen Rómáig, később azonban a középkor folyamán valamiképpen tönkrement az egész csatornarendszer. (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Balaton és Róma közt?) Kimentek a tengerre azután és úgy kerültek Rómába. (Derültség. — Rakovszky Tibor: Minden út Rómába vezet! — Bornemisza Géza iparügyi miniszter: De a csatorna nem! — Derültség.) Miután ennek a Siócsatornának a szabályozása már megtörtént, — mert ez lett volna tulajdonképpen a legnehezebb és legdrágább dolog — a megfelelő átvágások és egyszerűsítések már meg is történtek és a medre is el van készítve, ennélfogva pusztán csak azoknak a berendezéseiknek létesítésére lenne szükség, amelyek adott esetekben bizonyos duzzasztásokat eredményezhetnek, úgyhogy a hajót a Sión állandóan lehetne vontatni. (Boczonádi Szabó Imre: A tengerből hozunk vissza vizet! — Zaj.) Ennek óriási jelentősége van az egész Balatonvidék, az egész Sióvidék szempontjából. Azt hiszem, nem kell külön fejtegetnem azt, hogy ha az ottani lakosság olcsón, viziuton viheti a gabonáját és ugyanúgy kapja meg a szenét és más szükségletét ez az egész környéknek egyfelől saját termeivényei értékesítésénél igen jelentős előnyt, másfelől pedig a beszerzésnél nagy könnyebbséget jelent. Ennek az egész kérdésnek az elrendezése — azt lehet mondani — elméletben, a papíron már készen is van, pompás tervek vannak előkészítve, amelyek már részletesen kimutatják, hogy mit hogyan kellene csinálni, azonban a földmívelésügyi kormánynak nincs érzéke a Sióhoz (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Érzéke van, csak pénze nincs!) és a Sió hajózhatásához a Dunántúl olyan nehezen és kínosan tud hozzájutni. Ha közmunkákról van szó, végeredményben a közmunkáknál az a hangsúly és az a lényeg, hogy embereket munkához juttassunk. A második, hogy olyan munkához juttassuk, amely a köz szempontjából hasznos és mint beruházás nagy értékkel bír. Tagadhatatlan, és senki a világon nem vonhatja kétségbe, hogy egy ilyen folyónak, mint a Sió, hajózhatóvátétele óriási értéket jelentene: rengeteg embernek a foglalkoztatását tenné lehetővé és egy olyan gyümölcsöző beruházás lenne, amelynél hasznosabbat hirtelenében el sem lehet képzelni. Amellett néni 1 is olyan nagy összegről van szó, amelyet a mi budgetünlk nem bírn'a meg. Hiszen csak pár millió pengő befektetés kellene, amely pár millió pengő azonban bőségesen meghozná nemcsak a kamatait, hanem visszahozná magát a befektetett tőkét is. Ezenkívül még valamit lennék bátor megemlíteni êzzel a javaslattal kapcsolatban, t. i. azt, hogy miután a 'munkanélküliség kérdéséhez nyúltunk itt hozzá, — mert ahhoz nyúltunk — ez a javaslat speciálisan — úgy látszik — a mezőgazdasági munkásokat fogja főképpen megsegíteni, ami igen helyes abból a szempontból, mert azok vannak a legtöbben. A mezőgazdasági munkanélküliek sokkal többen vannak, mint a többi más együttvéve, azonban természetes, hogy a többi 'munkanélkülieken is valamiképpen a közmunkákkal kapcsolatban esetleg segíteni kellene. Itt vannak ezek a szerencsétlen diplomás emberek. Ezeknek a sorsa talán a legszánandóbb valamennyié között. Elvégezték az iskolákat, de semmit a világon haladni nem tudnak. Itt legalább ki kellene venni azt a gyújtóanyagot, amely ezeknek az embereknek a lelkében az elkeseredést, — amely az ő elesettségükből természetszerűleg származik — még fokozza is. Nevezetesen azt, hogy amikor nem jutnak egy falatka kenyérhez sem, azt látják, hogy még mindig vígan burjánzik az álláshalmozás, azt látják, — és ez a pénzügyminiszter urat érdekli, az ő reszortjába tartozik — hogy például a budapesti pénzügy igazgatóságon kineveznek díjnoknak egy csomó nyugalmazott miniszteri tanácsost, pénzügyi tanácsost, (Fabinyi Tihamér pénzügyminszter: Tévedés! Majd nyilatkozom!) pénzügyigazgató-helyettest hatot vagy hetet. Én magam örülnék a legjobban, ha méltóztatnék ezt a tévedést valamiképpen helyreigazítani. (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Nagy helyesléssel méltóztatik majd fogadni!) Nagy örömmel fogom fogadni, de ha ez tényleg- így van, (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Nincs így!) ez nagyon elkeserítő tünet. (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Nincs így!) Örömmel veszem tudomásul, mert a miniszter úr kijelentése megnyugtató rám nézve, hogy hála Istennek, tévedtem és ennélfogva ezirányú megjegyzésem tárgytalan is lett. Azonban a jövőben is mindenesetre méltóztassék ezt a kérdést nagyon szigorúan kezelni. Ne méltóztassék itt egyes nyugalmazott urak protekcióját, vagy más efféle ilyen mellókszempontokkal megsúlyosbított befolyást figyelembe venni, mert csak egyetlen dolog van előttünk, amelyet meg kell oldani: az, hogy az ifjúságunkat valamiképpen elhelyezzük, az ifjúságnak kenyeret adjunk a kezébe, hogy ebből az ifjúságból magyar ember legyen, tisztességes, hazáját szemért az elkeseredés — sajnos — rossz tanácsrető férfi, aki ne legyen tele elkeseredéssel, adó. A javaslatot elfogadom. (Elénk helyeslés.) Elnök: Szólásra következik Rakovszky Tibor képviselő úr.
