Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.
Ülésnapok - 1935-99
Az országgyűlés képviselőházának 99. ülése 1936. évi február hó 28-án, pénteken, Sztranyavszky Sándor és vitéz Bobory György elnöklete alatt. Tárgyai: Elnöki előterjesztések. — Az ipari közigazgatás egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló törvényjavaslat. Hozzászóltak : vitéz Árvátfalvi Nagy István, Kéthly Anna, Czirják Antal, Petrovácz Gyula, Tóth Pál. — A legközelebbi ülés idejének és napirendjének megállapítása. — Az ülés jegyzőkönyvének hitelesítése. A kormány résééről jelen voltak : Bornemisza Géza, Winchkler István. (Az ülés kezdődött délután 4 óra 3 perckor.) (Az elnöki széket vitéz Bobory György foglalja el.) Elnök: T. Ház! Az ülést megnyitom. Aa ülés jegyzőkönyvének vezetésére liakovszky Tibor jegyző urat, a javaslat mellett felszólalók jegyzésére vitéz Kenyeres János jegyző urat, a javaslatok ellen felszólalók jegyzésére pedig Veres Zoltán jegyző urat kérem fel. Napirend szerint következik az ipari közigazgatás egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló törvényjavaslat (írom. 197, 199.) tárgyalása. Szólásra következik vitéz Árvátfalvi Nagy István képviselő úr, aki beszédének elmondására tegnapi ülésünkön halasztást kért és kapott. vitéz Árvátfalvi Nagy István képviselő urat illeti a szó. vitéz Árvátfalvi Nagy István: T. Képviselőház! Amikor tegnap Dulin képviselőtársam a javaslat mellett szólalt fel, az hittem, hogy nem lesz okom vele polemizálni, azonban olyannyira ellenzéki hangú volt a kritikája és olyannyira ellenzéki állásponton támogatta a javaslatot, hogy egy-két megjegyzését nem hagyhatom szó nélkül. így a fogtechnikus-kérdést feszegette, holott ez a kérdés már letárgyaltatott az orvoskamaráról szóló törvényjavaslat tárgyalása során (Malasits Géza: Elvégeztetett!) és ez tulajdonképpen nem idetartozó téma. Azonkívül rendkívül érdekes volt az, hogy míg a zárt létszám ellen szólott és ezzel a gazdasági liberalizmus álláspontjára helyezkedett, ugyanakkor a kéményseprő-reál jogok tekintetében egészen konzervatív álláspontra helyezkedett. Természetes mindkét álláspontja szembenáll a törvényjavaslattal. En egyik kérdésben sem osztozhatom a képviselő úr felfogásában, mért hiszen a zárt létszám szükséges rossz, amelynek az a 'célja, hogy az iparostársadalmát megmentsük a teljes végromlástól és szerény meggyőződésem szerint sokkal jobb, ha kevesebb, de életerős és anyagiakban is erős iparos van, amely azután az elhelyezkedni nem tudó KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. VI. ifjúságot alkalmazni képes, mintha a nagy és túlzott verseny és az ennek folytán bekövetkező árromibolás következtéiben az iparosság teljesen tönkremegy. Ugyanígy a kéményseprőreáljogoknál is azért nem osztozhatom a képviselő úr nézetében, mert én abban a meggyőződésben vagyok, hogy egy iparjogosítvány olyan személyhez kötött jog, hogy ezt átörökölni voltaképpen képtelenség, amellett pedig egyéb szempontok sem indokolják, hogy ezt a reáljogot továbbra is, esetleg még évszázadokra fenntartsák, amiről egyébként^ beszédem folyamán még leszek bátor megemlékezni. Az én szerény álláspontom az, hogy eia a törvényjavaslat hézagpótló törvényjavaslat, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy az ellenzék nagyrésze is mellette foglal állást, de az ellenzéki iparosblokk, sőt a bedolgozó iparosok is, akiket sokat emlegetnek, mint olyanokat, akikre nézve ez a javaslat talán káros volna, helyesléssel és örömmel fogadták ezt ,a törvényjavaslatot. Nekem már akkor, amikor az önálló iparügyi minisztériumot felállították és annak élére Bornemisza Géza miniszter úr került, (Éljenzés jobbfelől.) az volt a biztos meggyőződésem, hogy jelentős iparpártolás, különösen a kis-és kézművesipar felkarolása következik, amely réteg ezt a támogatást valóban meg^ is érdemli. Ezt a meggyőződésemet ez a törvényjavaslat minden tekintetben^ igazolja, mert hiszen ha ez iparrendészeti és novelláris törvényjavaslat is, amely tehát nem hozhat minden téren megoldást, de a magyar kis- és kézművesipar számos kívánsága teljesíttetik ebben a törvényjavaslatban az o érdekükben. A magyar kisiparosok — mondhatni — a magyar közgazdaság rokkantjai, amely körülményt a gyáripar konkurrenciáján és a fogyasztóképesség csökkenésén kívül a kereskedők konkurrenciája, iparűzése és a kontárkodás is nagymértékben elősegített, mert hiszen mindezek alapján fejlődött ki az a már említett árromboló verseny, amely miatt azután a kis- és kézművesipar teljes vakságbakerült. Hogy a kisipar és a kézművesipar megérdemli a támogatást, azt — azt hiszem — felesleges indokolnom. A magyar kisipar támogatása elesettségén kívül nemzetvédelmi _és nemzetgazdasági szempontokból már csak azért is feltétlenül szükséges, '• mert hiszen a magyar kisipar volt valamikor, évsáá8
