Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-110

390 Az országgyűlés képviselőházának 110. háború után bizony nem maradt sok, kérvekértem tehát a kormányt, hogy ezeket az intézkedéseket foganatosítsa. Sajnos, javaslatomnak semmi foganatja nem volt. Mélyen t. Ház! Én azért beszélek a, kivándorlásról, mert a kivándorlás kérdése szerintem a legszorosabb összefüggésben van a telepítés kérdésével. (Horváth Ferenc: Összefüggés is van a kettő között! — Mózes Sándor: Meg kell mondani, hogy hozzá kellett volna kötni a földkérdés megoldásához!) Méltóztassék megengedni, hogy itt egyes, a kivándorlással kapcsolatos, kijelentésekre mutassak rá, amelyek szerintem nem helyesek. Igen merésznek tartom például Éber Antal képviselőtársam kijelentését, amelyet itt a Házban mostanában tett és amely a következőképpen szól (olvassa): »A liberalizmusban az volt a gyönyörű, hogy amikor a nemzeti munkapiac túlzsúfolódott, az embereknek nem kellett elpusztulniuk, hanem kivándorolhattak, pénzt szerezhettek és azt ihazaküldhették.« Azt mondja továbbá (olvassa): »Széli Kálmán szerint évi kétszázmillió aranykoronára becsülhető a kivándorlottak által hazaküldött pénz. Ma is inkább vándorolnának ki és küldenének haza pénzt, amely i arannyal termékenyítené meg az ország gazdasági életét.« Mélyen t. Képviselőház! Nekem erre a kijelentésre az a válaszom, hogy én az aranyat nem a külföldi pokolba és biztos pusztulásba küldött magyar véreink feláldozása árán kívánom beszerezni, hanem azt itt benn az országban azokon kívánom behajtani,. akik újabb magyar kivándoroltatás nélkül is könyökig vájkálnak és dúskálkodnak az aranyban. Szent hitem és meggyőződésem, hogy az az arany, amely annyi ím agyar élet árán ide vissza folyna az országba, nem annyira a dolgozó és nélkülöző magyar társadalmat segítené és emelné fel, mind inkább a nagykapitalizmust hizlalná. Már pedig ebből elég volt és — hogy úgy fejezzem ki magamat — ebből a gseftből nem kérünk többet. (Zaj.) Egyébként a magyar nagykapitalizmusról nem kisebb ember, mint Tyler népszövetségi megbízott megmondta már véleményét és nem régiben Ravasz László püspök, ez a lánglelkű főpap mondta a következőket (olvassa): »Ha a nagykapitalizmns nem igyekszik bűneitől megszabadulni, úgy a lélekharangot meg fogják hxízni felette.« Ehhez a találó megállapításhoz csak azt fűzöm hozzá, hogy nem annyira a lélekharang köteléhez kell nyúlnunk elsősorban, hanem az adósrófot kell alattuk — a legsúlyosabb progresszivitás szabályai szerint — megszorítanunk, hogy a rengeteg, százféle útón-módon összegyűjtött és összeharácsolt értékekért legalább részben Telel jenek és legalább valamennyire kártalanítsák ezt a súlyosan megkárosított társadalmat. Ezeket a jelenségeket látva és tapasztalva lépten-nyomon az életben, csak azt hangsúlyozhatom magam is, hogy vagy revideálja a nagy kapitalizmus az eddigi álláspontját, még pedig öncélúságának és a profit egyoldalú szempontjainak sutbadobásával, tehát vagy szolgálja a közérdeket, vagy pedig napról-napra mindig súlyosabb Összeütközésbe fog kerülni az államhatalommal s az annyi gonddal és bajjal küzdő társadalommal. És amikor én ebben a kétségbeejtő szociális gazdasági, népesedéspolitikai és népegészségügyi helyzetben sürgetem többek között a telepítés tempójának lényeges meggyorsítását és az ehhez szükséges évi 2 millió pengőnek lényegese 1936 március 19-én. csütörtökön. gesebb mértékben való felemelését, akkor a segítséget ehhez elsősorban a nagykapitalista uraktól várom, akik egy kis áldozatkészség mellett — meggyőződésem szerint — játszva tudnák a kormány rendelkezésére bocsátani a megfelelő, illetőleg szükséges összegeket. Csodálatos dolog, hogy ha valaki a nagy kapitalizmustól vár áldozatkészséget, akkor azt azonnal kommunistának, agrárbolsevikinek stb. nevezik^ vagy pedig hevesen tiltakozva, a magántulajdon ^ szentségének sérthetetlenségét hangsúlyozzák. Ami az első kitételt illeti, arra, mint nevetségesre és ostobára, nem is válaszolok,^ azonban ami a magántulajdon szentségére való hivatkozást illeti, erre az a válaszom, hogy én magam is a magántulajdon respektálásának elve alapján állok ugyan, hisz' magántulajdom nélkül ^ nines verseny és verseny nélkül nincs haladás, azonban, — s itt ugrik a dolog! — a magántulajdon szentségének fogalma sohasem, lehet ürügye, palástja, tehát »Deckmantell«-ja a kapitalisztikus gazdálkodás erkölcstelenségeinek, komoly időikben meg nem engedhető szertelenségeinek és öncélúságának; nem lehet palástja holmi fantasztikus anyagi előnyöket biztosító bűnös üzelmeknek, amelyek a társadalmat és az államot állandóan súlyosan megkárosítják, sőt egyszerűen a tönk szélére juttatják. Az ilyen magántulaidoinnal szemben nem marad más hátra, mint a kérlelhetetlen, késhegyig menő harc. És ettől a harctól visszariadni nein fogunk, mert ha ezt tennők, nem lennénk .méltóak arra, hogy ezekben a, rendkívül komoly és válságos időkben, amikor az exisztenciák százezrei romlanak le és omlanak össze fizikailag és erkölcsileg a mérhetetlen nagy nyomor hatása alatt, itt. a törvényhozásban helyet foglaljunk. Ne felejtsük azt, hogy mi törvényhozók, akiket a nép ezekben a válságos időkben küldött ide be a törvényhozás házába, felelünk a jövőért és nem békülhetünk ki azzal a, gondolattal, hogy bennünket majdan az utókor tehetetlenséggel, tétlenséggel és bűnös mulasztással vádoljon. Amikor a telepítésnek nevezett nagy magyar problémáról van szó, — mely annyi évtizedes vajúdás után, végre napirendre került — visszatekintek a magyar múltba, visszamegyek egészen a török hódoltság utáni időkig, amikor — mellesleg megjegyezve — az árpádházi nemzeti királyoknak, sajnos, már csak a dicső emléke élt a magyar lelkekben és keresek olyan nyugodtabb, legalább egy-két évtizedre terjedő időszakot, mely alatt a magyarságnak, — s ezt hangsúlyozom ismételten: magának a magyarságnak, tehát nem a bécsi köröknek — alkalma lett volna a folytonos vérvesztések hatása alatt annyira legyenguilt magyar népet fizikailag megerősítenie, mely idő alatt tehát, bizonyos földbirtokpolitikai, vagy egyéb üdvös fajvédelmi intézkedéseket foganatosítani tudott volna. Sajnos, ilyen időszakot — eltekintve a világháború előtti két vagy három évtizedtől — egyáltalában nem találok. Hogy az idegen uralkodók részéről sohasem tapasztalhattunk olyan gesztust, mely a magyarság megerősítését célozta volna, ez nem lep meg, hiszen ők nem a mi vérünkből valók voltak, tanácsadóik pedig — igen kevés kivétellel — olyan magyargyűlölettel voltak , eltelve s olyan intrikákat szőttek állandóan ellenünk, amelyek mellett a magyarságnak holmi fajvédelmi törekvései sohasem érvényesülhettek. . f ' Nemcsak hogy földbirtokpolitikáról, vagy