Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-98

28 Az országgyűlés képviselőházának 98 tehetetlen a kisipar, arra igen érdekes példa a Wolffner-gyárral kapcsolatos eset. A Wolffnergyár évek óta szállít a hadsereg részére bakancsokat és egyéb szállításai is vannak, csupa olyan szállítások, amelyeket a bőriparosok el tudnának látni. Hiszen az is a mellett bizonyít, hogy el tudnák látni ezeket a szállításokat, hogy ezeknek a szállításoknak egy részét — talán 30%-át — kisiparosok bonyolítják le. Miért nem lehet az egész mennyiséget kisiparosokkal lebonyolítani? Ha 30% erejéig megbízhatók, akkor száz százalékig is megbízhatók volnának, és éppen a bőriparban is olyan nagy a munkanélküliség, hogy le tudnák szállítani az.egész mennyiséget. (Rajniss Ferenc: A gyári munkásokról is kell gondoskodni!) Régen vajúdó és rendezetlen kérdés — beszédem során néhány mondattal már utaltam is erre — az építőipar kérdése. Joggal hihettük, hogy a magát reformkormánynak nevező kormányzat és a magát reformparlamentnek nevező parlament ezzel a kérdéssel is foglalkozni fog. Kijelentések is történtek ilyen irányban, de semmiféle pozitív lépés nincsen. Az építőipar külön rendezését már az 1884 : XVII. te. megalkotásakor megígérték. 52 esztendeje húzódik ez a kérdés. Azóta rendeletekkel szabályozzák az építőipart. Annyi rendeletet, hivatalos magyarázatot és döntést adtak ki ezzel kapcsolatosan, hogy nemcsak az egyszerű iparos, az egyszerű kőművesmester a falun, vagy kisebb városban, vagy az egyszerű építőiparos, az ácsiparos nem tud ezekben a rendeletekben eligazodni, hanem sokszor az illetékes bírói faktorok sem tudnak bennük eligazodni. Szükség volna tehát arra, hogy az építőipart egy korszerű törvénnyel rendezzék. Annyival is inkább rendezni kellene az építőipar kérdését, mert a kezeim között lévő statisztikai kimutatás szerint az építőiparhoz mintegy 22.000 önálló iparos tartozik, az építőiparban foglalkoztatott munkások száma pedig több, mint 87.000. Ilyen hatalmas rétegnek, 100.000 főnyi dolgozó tömegnek sorsáról nincsen semmiféle intézkedés. A kőművesmesterek és a kőművesiparosok teljesen ki vannak szolgáltatva a nagyobb tökével rendelkező építőmestereknek. Azok a rendeletek, amelyek az utóbbi esztendőkben ezen a területen megjelentek, már minden munkaterületet, minden munkalehetőséget elvettek a kőművesmesterektől. Pedig azt sem lehet mondani, hogy talán ez a szakma, amelynél a kisebb exiszteneiáknak már egyáltalában nincsen létjogosultságuk. (Rajniss Ferenc: TTgy van!) Annál kevésbé lehet ezt mondani, mert hiszen régebben az építőiparban az építkezési mód komplikáltabbnak volt nevezhető, mint ma. Azokat a hatalmas, nagy épületeket, amelyek körülvesznek bennünket és azokat a szép nagy középületeket, amelyek a vidéki városokat díszítik, túlnyomórészt kőművesmesterek vezetése mellett építették fel az ország építőmunkásai. Mi teszi tehát indokolttá azt, hogy most ezeket .skatulya-házakat ne építhessék meg a kőművesmesterek 1 Egyáltalában iiem^ látom indokoltnak, hogy miért kellett a kőműves mestereket, akik túlnyomó nagy többségükben megállották a helyüket, leszorítani a munkaterületről. Nem tudom ezt mással indokolni és másként megérteni, mint úgy,^ hogy a nagytőke szerepe itt is domináló és még a kormányzati tényezőkkel szemben is minden jóindulatot meg tud akadályozni. (Rajniss Ferenc: Ügy van! Igaz!) Szüksége volna ennek az országnak — és nem tudom, hogy e novella kapcsán nem lehe. ülése 1936 február 27-én, csütörtökön. tett volna-e a kérdést legalább érinteni — egy építésügyi törvényre. (Petrovácz Gyula: De mennyire!) Ami az ország egyes részein folyik, az már egyenesen megdöbbentő és szégyene a mai építési technikának. (Petrovácz Gyula: Éppen 15 éve sürgetem!) A lakóházépítések az ország túlnyomó nagy részében nincsenek szabályozva. A vármegyei és a városi szabályrendeletek elavultak, a mai kornak egyáltalán nem felelnek meg. Amikor ilyen irányban kérdést intézünk a városok vezetőihez, mindig azt a választ kapjuk, hogy országos rendezésre volna szükség. A szaklapok ilyen irányban cikkeznek, a városok vezetői azonban elaltatják a lekiismeretüket és várják ennek a kérdésnek országos rendezését. A statisztika egészen megdöbbentő képet mutat ezen a téren. Ha megnézzük, hogy a lakóházaknak miből van a falazata, azt látjuk, hogy a vármegyékben kőből vagy téglából épített ház 299.000 van, vályoghói vagy sárból épített pedig 676.000, tehát a vármegyékben épített házaknak a fele sincsen téglából. Ha azután megnézzük ezeket a falusi házakat s a kisebb városok lakóházait, azt látjuk, hogy azok a házak egészségügyi szempontból sem megfelelőek. (Müller Antal: Ugy van! — Propper Sándor: A muskátlisablak mögött ott van a_ tüdővész!) A Háztulajdonosak Lapja azt írja, hogy nincs lakásínség Magyarországon, (Zaj és ellenmondások a balközépen.) de ha megnézzük a lakásokat, rádöbbenünk arra, hogy nemcsak falun, hanem a kisebb városokban is a lakásoknak, a lakóházaknak 50—60%-a egyáltalában nem alkalmas arra, hogy emberek tartózkodjanak bennük. A háború végén csak szaporították ezeket az egészségtelen viskókat. A Faksz. épített 37.919 falusi házat s 52,315.000 pengő kölcsönt folyósított erre a célre. Ezeket a házakat olyképpen építették, fel, hogy az egyenesen szerencsétlenségnek nevezhető. Azok a házak nem képviselnek nemzeti vagyont, azok magukban hordják a különböző betegségek csíráit, terjesztik a tüdővészt és a különböző* betegségeket. Szükség volna tehát arra, hogy ezen a területen is törvényjavaslatot hozzon a kormány- ' zat a képviselőház elé. A kézműipar helyzetén kiállításokkal d-s próbálnak segíteni. Sajnos, ezek a kiállítások nem igen alkalmasak a kézműipar helyzetének javítására. (Müller Antal: Nem bizony!) A legtöbbször üzleti szempontok által vezettetik magukat azok, akik a kiállítást rendezik, sőt vannak helyek, ahol kizárólag csak üzleti szempontok dominálnak. Tele vannak ezek a kiállítások vásári lármával, értéktelen és komolytalan dolgokkal. (Ugy van! Ügy van!) A debreceni kiállítás példája is a mellett bizonyít, hogy ez a kérdés is rendezésre vár. Debrecenben a kézműiparosok máinem is találták érdemesnek, hogy résztvegyenek a kiállításokon; teljesen átengedték a területet a gyáripar egy részének és teljesen átengedték a helyet azoknak a haszonatlan portékáknak, amelyek egyáltalán nem jönnek számításha. Sajnos, legtöbbször be is csapják azokat, akik ilyen kiállításokon vásárolnak. Aki a debreceni kiállítást megszemlélte, az csak megdöbbenéssel távozhatott el arról a kiállításról. Igenis lehetne segíteni a kézműiparosok on kiállításokkal, lehetne komoly, nagy munkát végezni ezen a területen, lehetne újabb és újabb