Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-95

522 Az országgyűlés képviselőházának 95. ülése 1936 február 21-én, pénteken. meg, — mondjuk Magyarországon, ahol későbben kezdett az ipar kifejlődni, későbben kezdődött a technikai termelés — és akkor jöttek volna ilyen törvényjavaslattal, azt meg lehetett volna érteni. De tessék elhinni: ma egészen furcsa és anakronisztikus ez, legalább is azoknak a szemében, akik értenek a kérdéshez és akik ismerik az ipari fejlődés történetét. 1884 óta, tehát a második magyar ipari alaptörvény keletkezése óta, valami történt az ipari termelés területén. El kell mindenkinek ismernie, még a legelfogultabb védelmezőnek is, hogy valami történt és azt, ami az ipari termelés területén történt, a törvényhozó, aki igazgatja és irányítja az ipart, nem hagyhatja figyelmen kívül. Hiszen a technikai készültség, a technikai fejlettség forradalmi fejlődésen ment át. A termelés a kis területre szorult erőgépek és a káprázatos teljesítőképességű munkagépek segítségével száguldó tempót vett. Majd néhány számmal leszek bátor rávilágítani arra, hogy magyar viszonylatban — tehát nem a túlságosan fejlett ipari államokban, hanem Magyarországon, ahol az ipar még mindig nem érte el fejlődésének csúcspontját — milyen tempót, milyen változást vett a termelés. A Magyar Statisztikai Szemlében Farkasfal vy Sándor kimutatja, hogy 1932-ben megszűnt 213 gyár, 160 gyár pedig egész éven át nem dolgozott. Ezt a 213 plusz 160 gyárat nem azért szüntették meg, mert nem tudott volna prosperálni, mert nem lett volna foglalkoztatva, hanem azért, mert gyárakat vontak össze, racionalizáltak. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Egész sereg gyárat leállítottak, részben a racionalizálás kedvéért, részben pedig azért, mert a kartel árpolitikájának ez felelt meg. Uj gyár azonban ugyanebben .az időben csak 18 létesült, tehát egy nagy minusz állott elő. A megszűnt gyárak 20 000 munkanélkülivel szaporították a munkanélküliek számát, — mondják ezek az adatok — s az új gyárak csak 450 munkást foglalkoztattak. (Farkas István: 18.000 a differencia!) A különbséget a következő számok mutatják. Megnéztek 1929-ben ebből a szempontból Magyarországon 3512 gyárat. 1932-ig, tehát három év alatt a gyárak száma lement 3335-re, a csökkenés tehát 5%. A munkáslétszám ezekben a megvizsgált gyárakban 1929-ben 242.192 volt, három esztendővel később pedig csak 176.751, a csökkenés itt már 27%. A munkaórák száma ezrekben 1929-ben 613,352.000, valamivel később ez lecsökkent 399 millióra. A csökkenés tehát 34'8%. A kifizetett munkabérek összege — mindig ugyanazokról a gyárakról van szó — 1929-ben 372"6 millió pengő, 1932-ben 219'7 millió pengő volt, a csökkenés tehát 40'9 százalék. Ezzel szemben azt lehetne mondani, hogy akkor rossz konjunktúra volt, a gyárak nem termeltek. De ezzel szemben állanak a következő termelési adatok: 1925-ben termelt a magyar gyáripar 830.000 pengő értékű árut, 1926ban 948.000 pengő, 1927-ben 1,168000 pengő, 1928-ban 1-272.000 pengő, 1929-ben 1,239.000 pengő, 1930-ban 2-491.000 pengő, 1931-ben pedig 2,053.000 pengő értékű árut. Látjuk tehát, hogy az üzemek száma állandóan csökkent, a munkaórák száma csökkent, a munkások száma csökkent, ellenben a termelt árucikkek értéke 1926. óta majdnem a háromszorosára emelkedett. Itt talán szabad hivatkozni arra, hogy ezt a tünetet észlelni kell, ezzel számolni kell. Ide kapcsolódik beszédem elején mondott az a megállapításom, hogy a kisipar védelme, foglalkoztatása, boldogulása összefügg a tömegek fogyasztóképességével. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ez a nagyfokú üzemredukció, illetőleg üzemracionalizáció, amely csak, egy szempontból, technikai szempontból vonta le a kor követelményeit, de nem vonta le annak gazdasági és szociális vonatkozásait, a munkanélküliek számát tömegével dobta ki az utcára és úgyszólván állandósította a munkanélküliséget. Hogy miből élnek a munkanélküliek, azt igazán bajos volna megállapítani, de ezt sem volna érdektelen egyszer megvizsgálni és kifürkészni. Bizonyos, hogy a nagy munkanélküliség ráterpeszkedik, rátehénkedik a magyar gazdasági életre, zavarja és lehetetlenné teszi annak egészséges vérkeringését. De vannak, akik a céhkorszakot hívják vissza és annak szépségeiről álmodoznak, úgy mint Müller Antal t. képviselőtársam, aki azt mondta, hogy ismeri a eéhkorszakot, omert olvasott róla. De sajnos, az olvasást a céhkorszak lezárultával abibanhagyta, mert ha tovább olvasta volna az ipari fejlődés menetét, akkor rá kellett volna bukkannia a következő fejlődési fázisokra, amelyek messze elhagyták a céhkorszakbeli rendszert és tüneményesen haladtak. Legyen szabad talán egy nem szocialista közgazdászt és szociológust megszólaltatnom, Müller-Lyert, aki »Die Phasen der Kultur« című munkájában tudományosan felosztotta a termelés fejlődésének korszakait és hét ilyen fejlődési korszakot mutat be. Az egyik szerint a korai törzs atyafiságos termelési rendszer, a második a fejlettebb törzs atyafiságos rendszer, a harmadik a korai kézműipar, — ez a céhkorszak — a negyedik a fejlett kézműipari, az ötödik a korai kapitalisztikus termelési rendszer, a hatodik a fejlettebb kapitalisztikus termelési rendszer, és végül a mostani, amelyben ma élünk, a késői, a fejlődésnek csúcsára érkezett kapitalisztikus termelési rendszer. Azt mondja tehát Müller-Ly

er polgári közgazdász és szociológus, hogy napjainkban a hetedik korszakban élünk, az ipari fejlődés hetedik korszakában, a 'késői túlfejlett kapitalisztikus gazdálkodás korszakában és a szocializált üzemrendszer kezdetében. (Farkas István: A kartelek kezdik a szocializálást.) Ezt az állítást száz esettel, száz adattal lehetne alátámasztani. Természetesen ez egy kissé sérti a reakciós füleket, a reakciós dobhártyáknak ez nem kedves muzsika, de mégis így van és polgári oldalról állapítják meg ezt az igazságot. Amikor tehát azt látjuk, hogy a fejlődés törvényszerűsége következtében ilyen messze érkeztünk az ipari termelés területén, akkor nem arról kell beszélni, hogy visszafelé menjünk a céhkorsza'kba, hanem arról, hogy hogyan tudjuk az ipari fejlődést, az ipari termelést egészen korszerűvé tenni, hogy hogyan tudjuk az ipari termelés mai helyzetét összeegyeztetni valamennyi tényező érdekeivel, hogyan tudjuk a különböző érdekeket, a munkáltató, tehát a tőkés, a munkás, ^ valamint a fogyasztó érdekeit összeegyeztetni. Mert ma nem az a probléma, hogy visszamenjünk a céhkorszakba, hanem az a probléma, hogy mikor, hol, hogyan kezdődik a magánkapitalista kezekből kinőtt üzemek és közszolgáltatások köztulajdonban való vétele. A külföldi törvényhozások és azt hiszem, a nemzetközi munkaügyi szervezet is, ezekkel a problémákkal foglalkozik, mert kénytelen ezekkel a problémákkal