Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-76

22 Az országgyűlés képviselőházának 76. elnök úr tegnap a következőket mondotta a hitbizományi javaslatról (olvassa): »Ne kicsinyelje senki ennek a javaslatnak jelentőségét, hanem mélyedjen el benne, vegye elő a magyar történelmet, lapozzon benne visszafelé és akkor rájön arra, «hogy mit jelent ez a javaslat.« Megnyugtatom ta miniszterelnök urat, hogy én elmélyedtem ebben a javaslatban, lapoztam visszafelé a történelmet, megvizsgáltam a Jaitbizományok keletkezésének politikai és családi vonatkozásait, megállapítottam azoknak 150—250 év alatt a magyar nemzet fejlődésére kiható jelentőségét, megállapítottam azokat ai káros következményeket, amelyek nem az én egyedüli logikai megállapításaim, hanem kiváló szakembereknek, a nemzet legkiválóbb államférfiainak, jogászainak és közgazda- | szainak megállapításain épülnek fel. Megállapítottam aggodalommal azokat a konzekvenciákat, amelyek ennek a javaslatnak elfogadása és az életbe való átvitele esetén be fognak állni és mindezeknek a megvizsgálása után nyugodt lelkiismerettel nem tudtam más megállapításra jutni, mint amire jutott Deák Ferenc száz évvel ezelőtt. (Bródy Ernő: Jó társaságban vagy!) En a magam álláspontját az ő szavaival indokolom: »én a természet rendjével és az igazsággá,! ellenkező, hazámra káros fidei commissumok« eltörlésére szavazok és a javaslatot nem fogadom el. (Elénk helyeslés és taps a baloldalon.) Elnök: Mezey Lajos képviselő urat illeti a szó! (Patacsi Dénes közbeszól. — Friedrich István: Dénes, te is nagyon akartad egyszer a hitbizományokat! Emlékszel? — Derültség. — Patacsi Dénes: Valahogy nem így volt. 1919ben nem ezt mondtad vezérem! — Derültség. — Friedrich István: Csak hallja meg majd a Gömbös! — Derültség.) Mezey Lajos: T. Ház! Kassay Károly igen t. képviselőtártsam apriori teóriák szempontjából felállított beszédének több logikai tévedésére bátorkodom elsősorban rámutatni. Bassay Károly igen t képviselőtársam a többek közt mintegy alapvető axiómát és jogtörténeti fejlődési tényt méltóztatott beszédében többek közt említeni, hogy a hitbizomány abban a formájában, ahogy Magyarországon t kreálták, voltaképpen nem más, mint továbbfejlesztése a magyar ősiségi intézménynek. (Kassay Károly: Hát hogyne! Ez így van! Nem én találtam ki!) Azt hiszem, hogy igen t. képviselőtársam itt alapvető tévedésben méltóztatik lenni. A hitbizományij rendszer és a magyar ősiség közt semmi fejlődéstörténeti kapcsolat nincs. (Rassay Károly: Nem azt mondtam, hogy organikus fejlődés, hanem fejlesztés eredménye!) T. képviselőtársam, a rómaiak és az arabok is ismerték már és abban a formában, ahogy a kontinensre átkerült és hozzánk is átültették, Spanyolországon keresztül került. át. Gilrke, hiszen méltóztatik tudni, kiváló jogteoretikusnak méltóztatik lenni, vitatja a hitbizománynak másutt való keletkezését és azt mondja, hogy a hitbizomány, ahogy a kontinensen van, tisztán a germán szellem szüleménye. (Rassay Károly: Eltérő vélemények is vannak!) Brentano egészen másképpen okoskodik ezekről a kérdésekről. A lényeg tehát az, hogy a két intézmény közt semmi szerves és történeti összefüggés nincs, de nem is lehet, mert az ősiség az őseredeti magyar jog szüleménye, abból keletkezett, ezzel szemben a hitbizományi 1687-ben a török ki verése után éppen a magyar fajiság érdekei ellenében létesítették, éspedig létesítették 1687-ben — Deák I ülése 1936 január 21-én, kedden. szavai szerint — azért, hogy az oligarchiát I. Lipót jutalmazza azért, hogy az Arany Bulla ellenállási záradékáról egyszersmindenkorra lemondott. Ebben a kérdésben tehát nyilvánvalóan tévedésben van az előttem szólott képviselő úr. De alapvető tévedése tisztán teoretikus szempontokból felépített beszédének az is, amikor azt mondja, hogy a jogi akadályok elhárítására az 1920:XXXVI. törvénycikkre való hivatkozással nincs szükség. Még ha százszázalékban abban a tiszteletreméltó és szerencsés helyzetben lennék is, hogy az előttem szólott képviselőtársam idevonatkozó fejtegetéseit magamévá tehetném, akkor sem áll módomban magamévá tenni azt a szempontot, hogy mert az 1920: XXXVI. törvénycikkben a földbirtokpolitikai célok szempontjából igénybevehető földekre nézve az állami kisajátítási jog biztosíttatott, erre a törvényjavaslatra szükség nincsen. Ha más szempontból nem is volna a törvnéyben biztosított kisajátítás mellett új törvényre szükség, de szükség volna a hitbizományi családtagok egymáshoz való öröklési viszonyának megállapítása tekintetében egy újabb törvényjavaslatra. Önmagában tehát, igen t. képviselőtársam, az 1920:XXXVI. törvénycikk nem hárítja el rzokat a jogi akadályokat, amelyekre, mint teljesen feleslegesekre, hivatkozni méltóztatott. Amikor nagy érdeklődéssel és egyben értékeléssel is hallgattam az előttem szólott képviselőtársam nagyértékű fejtegetéseit, akkor akaratlanul is Macaulay-nak egy híres fejtegetése jut eszembe. Talán az államalkotókról, vagy Nagy Frigyesről írott munkájában fejtegeti többek között a nagy angol történetfilozófus, hogy egy politikai irányzat, egy politikai párt ott mutatja először a vég kezdetét, amikor az elvi kétértelműségnek a kritériumait kezdi mutatni. Különös: a tiszteletreméltó túloldal állandóan ostorozza a kormányzati politikát a reformok megvalósítása tekintetében és amikor alapvető kérdésekben, alupvető törvényjavaslatokkal áll elő, akkor ezeket a törvényjavaslatokat mindenkor elgáncsolni, mindenkor lekicsinyelni és jelentőségében mindenkor a minimumra méltóztatnak csökkenteni. (Ügy van! a jobboldalon.) Ez a politikai elvi kétértelműségnek a veszélyes állapota, amikor mást mutat a Janus-arc bent a törvényhozásban és mást mutat kint a közvélemény előtt. (Úgy van! a jobboldalon.) Méltóztassék megengedni, nagyon finom disztinkció ez: elvi kétértelműség, hiszen ha jogtörténeti és politikai történeti szempontból nézzük az utóbbi évszázad magyar históriáját, akkor megállapíthatjuk és nyugodtan állapíthatja meg a kormányzati politika, hogy nemcsak ennek a törvényjavaslatnak, de száz esztendő óta úgyszólván minden alapvető magyar javaslatnak az a sorsa, hogy a szélső radikálisoknak kevés, az ókonzervatívoknak sok. Szintén eszembe jut, igen t. képviselőtársam, egy nem kisebb magyar közéleti kitűnőségnek, mint báró Kemény Zsigmondnak a Hitellel kapcsolatban írott ragyogó tanulmányának egyik kitétele, amikor azt mondja, hogy a Hitelt az öreg táblabírók és vicispánok forradalminak tekintették, de a fiatal joggyakornokok és tiszteletbeli szolgabírók a megváltás szellemét látták benne. Igen t. Képviselőház! Ezen előzmények után én a magam részéről az előttünk fekvő