Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-83

214 Az országgyűlés képviselőházának í olyan módon való eltörlését, hogy a hitbizományosok birtokaikat megtarthassák. Igen érdekes, hogy azt írta (olvassa): »így fenntartani családi fenyőket maguk a hitbizományosok sem akarhatnák«. Ebben persze tévedett a derék Keresztury, aki a maga idejében, 90 esztendővel ezelőtt ostorozta a kasztszellemet, félt a birtoktalan proletariátus elszaporodásától és a helyzetet úgy jellemezte, hogy (olvassa): »Minden olyan intézményt, amelyben sokkal nagyobb részt foglal el a rossz, mint a jó, inkább ki kell irtani, mint fenntartani«. A második pályanyertes Benczúr János volt, aki már 1846-ban felsorolta a hitbizományok gazdálkodási, erkölcsi, népszaporodási, biológiai és alkotmányjogi gyöngeségeit. A magyar pauperizmus főokának Benczúr a mérhetetlen magyar nagybirtokokat tartotta. De már tökéletes megértéssel ír az új veszedelmekről, mikor azt mondja, hogy (olvassa): »A föld hűbérisége mellett erősen izmosul az ipar és a pénz hűbérisége.« 1846-ban! A magas munkabérek hatására a mai közgazdasági tudományoknak megfelelően ad képet Benczúr és a satnya magyar népszaporodást és mindenfajta idegeneknek betódulását Magyarországra a nagybirtok elosztódásának, az akkori magyar birtokpolitikának tulajdonítja. Esedezik gyászos telekkönyvi törvényeink megreformálásáért és azt írja, hogy (olvassa): »Ez a föld nem holmi jött-ment népek bitang tanyája legyen, hanem a végzettől reá született magyar népé.« »A kior- és okszerű gazdálkodásról« (olvassa): »szó sem lehet ott, — mondja Benczúr — ahol a legmostohább vidékeken sűrű lakosságra^ találunk és a dús területeken végtelen pusztákra.« A helyzet Magyarországon 90 esztendő után ugyanaz, mint amit Benczúr megállapított. Benczúr Jánost különben 90 esztendőre visszamenően fertőzte meg a hitlerizmus. Elrémítő oldalakat olvashatunk Benczúr Jánosnál a zsidók beözönléséről Magyarországra. Benczúr a főokot abban látja, hogy a törvényházban kizárólag a földesurak akarata érvényesül és szórói-szóra a következőket írja 1846-ban (olvassa): »A szegénység, a köznemességet sem véve ki, meg a polgárság országszerte hasztalan erőlködik a zsidók ellen, azon urak, kiket vagy ia kozmopolita liberalizmus ragad el, vagy azon körülmény, hogy vámnak korcsmáik és elmecsevészni való jobbágyaik, megtán a zsidóknál aláírásaik, a közvéleménytől és a haza érdekétől eltérő ösvényre tántorodnak.« (Fábián Béla: Már akkor is volt Mecsér?) Benczúr maga járta be az országot és azt írja, hogy (olvassa): »Vereckétől Kubinig ahol 8 évvel ezelőtt alig lakott egy-egy izraelita, jelenleg népes zsidó gyarmatot lehet találni. . A magyar birtokpolitikának egy egészen revelációszerű bírálatát adja a következő soraiban (olvassa): »Többek állításait isimétlem, ha mondom, hogy törvényhozásunk alkalmasint nem sokkal kevesebbet ártott országunk állapotának at zsidók beosődítésével és a páíinkafőzési jog tágításával, mint amennyit használt az úrbéri viszonyok enyhítésével.« Benczúr különben azt ajánlotta, — már 1847-ben — hogy a zsidóságnak megadassák a^ földszerzési jog, csak el kell venni tőle cserébe a kereskedelmi és a pálinkamérési jogot. (Müller Antal: Nem mentek volna bele!) Azt írja (olvassa): »Valóban kísérletül nem ártana zsidó gazdaságokat felállítani, de azzal a kikötéssel, hogy ott csak zsidók dolgozhatnak és keresztény munkások alkalmazását a föld elvesztésének büntetése mellett megtiltják nekik.« Az $. ülése 1936 január 31-én, pénteken. Akadémia által koszorúzott pályaműre nem lehet ma azt mondani, hogy ez a szegény Benczúr is idegen eszmék, különösen pedig a hitlerizmus propagandájának áldozata lett volna. Szigorú honosítási tör/vényt sürgetett, amelyet mind a mai napig nem alkottunk meg és^ intelligens pénzügyi tervek alapján kívánta a hitbizományi földeket elsősorban a környező falvak szabad terjeszkedése érdekében felhasználni. Hangsúlyozta, a túlságosan elaprózott földek szörnyű szociális következményeit, amelyek már ebben az időben mutatkoztak, és ő is követelte a Széchenyi-féle minimumot és a Dercsényi-féle maximumot. A vérszerinti örökösök kihalása után, mint ennek a kornak minden gondolkodója, a hitbizományok tekintetében az állam öröklését tartotta leghelyesebbnek. Vargha Soma a maga munkájában már az örökösök kihalása esetén az állami öröklés mellett követeli, hogy a túlságosan elaprózott földek helyett, örök parasztbérleteket, létesítsenek. Rendkívül érdekes, hogy Fényesnek az 1840->es évekből való statisztikája szerint az ország földjének egynegyedrésze ebben az időben 750.000 paraszt birtoka volt, háromnegyedrésze pedig százezer nemes családnak volt birtoka, összevetve az 1935. évi új birtokpolitikai statisztikákkal, 1847 óta Magyarország birtokpolitikájában semmi különösebb haladást nem állapíthatunk meg. T. Ház! Minden véleményünk megindokolásához megkapjuk az eszmét, a gondolatot és a bizonyítást is, az 1848 előtti magyar gondolkodóktól. Készen ad mindent a tradició, természetesen az a tradició ,amelyet mi annak értelmezünk, Tradició alatt tudniillik egyoldalú és terrorisztikus vágyak is meghúzódnak, vagy meghúzódhatnak. A Felsőház egyik arisztokrata tagja például durva és igazságtalan általánosítással jelentette ki, a Felsőház tagjainak tiltakozása nélkül, hogy az úgynevezett fiatalabb magyar politikai generációnak nincs tradíciója, nincs multtisztelete, csak csörtet a hatalom után. Az ilyen demagóg megállapodások után, őszintén szólva, nem értettem r azt a túlságos^ vihart, amelyet Matolcsy Mátyás igen t. képviselőtársam itteni kijelenései keltettek. Nem vagyok híve az úgynevezett »idegen« jelszónak, mert nem bírálható el évszázadok után a birtokszerzési tény alapján, hogy valaki jó magyar ember-e, vagy sem, nem bírálható el a vérszerinti kötelékek alapján sem ez a kérdés, mert hiszen a tudomány ezen a területen nem elegendő igazságos ítéletek megállapításához, s a névből nem lehet például az anyai ágra következtetni. Az egész elmélet nem lehet törvényhozási alap, mert hiszen a föld és az itteni körülmények átváltoztatják lélekben is az embereket. Nincs semmi igazság abban, hogy idegen címen az egyiket lejebb tegyük, a másikat pedig feljebh emeljük a magyar arisztokrácia tagjai közül. Azt azonban, azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy a történelem nem dajkamese és nem erkölcsnemesítő olvasmány serdültebb fiatalok számára, hanem véres, kegyetlen, komoly folyamat, amelyben a magasabb emberi létformák csak lassan és évszázadokon keresztül, de mégis csak következetesen kialakulnak. Természetesen mese az, hogy a magyar arisztokrácia évszázadokkal ezelőtt patriarchiális viszonyban élt volna a magyar jobbágysággal, mint ahogy mese ez f Németországban, mese Angliában és mese egész Európában.