Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-83

212 Az országgyűlés képviselőházának l az adót viselje, amelyet a kisbirtok, ha pedig ezt nem tudja^ elbírni, akkor annál inkább indokolt állampénzügyi szempontból is, hogy minél előbb valósítsuk meg a földreformot. Felvetődött az a gondolat is, hogy ne tulajdoni alapon történjék a telepítés és a földhözjuttatás, hanem kisbérleti formában. A kisbér leti formát én feltétlenül helyesnek is találom az ii. n. célvagyonoknál, az egyházi vagyonúknál, ahol tényleg keresztül is kellene ezt vinni. (Ügy van! Helyeslés balfelől.) Ezeknél a kisbérleteknél azonban nem tudnám helyeselni, hogy eddigi formában bonyo- | lódjék le, három—'hat esztendős érvénnyel, hanem csak az angol rendszer szerint 50—60 esztendős bérlet formájában. Az utóbbinál hozzánő az a bérlő a földhöz, azt, amit beruház, esetleg épít is rajta, minden körülmények között magáénak tartja és megvan a (biztosítéka arra, hogy ő és családja nemcsak tisztességesen megélhet, de —• ha pedig bérleti kötelezettségüknek minden tekintetben megfelelnek — az 50 esztendős hérlet meg fog hosszabbíttatni. T. Ház! Ennyivel akartam hozzájárulni ahhoz a vitához, amelyet ebben a tárgyban a Képviselőház folytat és az előadottak után, minthogy azokból magukból is; kitűnik az, hogy engem ez a törvényjavaslat ki nem elegit, — azzal a megnyugvással, hogy ez a korvényjavaslat, ha törvény is lesz 'belőle, soha végrehajtva nem lesz, hanem jön előbb egy újabb törvény, amely ezt félre fogja tolni és egy sokkal alaposabb és a szociális szükségleteknek sokkal inkább megfelelő törvény fog létesülni — ezt a törvényjavaslatot nem fogadom el. (Helyeslés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik Kajniss Ferenc képviselő úr. Rajniss Ferenc: T. Képviselőház! A családi hitbizományról és a hitbizományi kisbirtokról szóló törvényjavaslat vitáját betegségem miatt, sajnos, részleteiben követni nem tudtam, s ezért már előre bocsánatot kérek, ha egyes részekre, amelyeket a vita folyamán érintettek, nem jól emlékszem, vagy ha itt-ott (felesleges ismétlésekbe bocsátkozom. A magyarországi hitbizományi birtoknak története, ellenálló ereje és megmaradása egyenesen a csodával határos. Az 1542. esztendőben hozták meg Magyarországon az úgynevezett amortizacionális törvényt, amely a földhirtok Összehalmozódása ellen hozatott. A földbirtoknak egy kézbe való koncentrálása ellen irányuló 1542-es törvényt 1647-ben megerősítették, megújították és^ 1687-ben mégis becsempészték ebbe az országba a tiszta német, a magyar hagyományoknak meg nem^ felelő, a magyar alkotmányosság r szellemével össze nem egyeztethető mágnásvédelmi birtokjiolgot »családi fénynek megnövelésére«. Lényegében 348 esztendőn keresztül — egészen napjainkig — ez a törvény győzedelmesen kiállotta az időknek minden viharát. Már 1790-ben meg akarták reformálni, de az első roham után ínég kibírta a nagy magyar reformkorszakot, Kölcseynek, Széchenyinek, Kossuthnak, Deáknak, Szemére Bertalannak támadásait; túlélte a kiegyezés után bekövetkező magyar szociális követeléseket: elnyűtte Szilágyi Dezsőt, Wekerle Sándort és Kenéz Béla igen t. képviselőtársunkat és megcsúfolta az 1923. évi magyar nemzetgyűlést, amely utasította; a kormányt 1923-ban, hogy a »jövő« ülésszakra terjesszen elő törvényjavas3. ülése 1936 január 31-én, pénteken. latot az elavult hitbizományi törvény megreformálásáról. 1923 óta sok ülésszak elmúlott, de a hitbizományi törvényjavaslat nem tudott kikerülni az íróasztal fiókjából. Az ősi, tiszta német arisztokratatörvény itt maradt meg nálunk, Magyarország lett utolsó őrzője ennek a német törvénynek, éppen úgy, mint ahogyan csak Magyarországon kap egész Európában, mint utolsó helyen menedékjogot a Németországból származó Geöthe—Schiller—Humboldt-féle kultúrhumanizmus, mint kultúrpolitika. A miniszterelnök urat feltétlenül megilleti a dicséret már csak azért is, hogy egyáltalán hozzá mert nyúlni ehhez a tradicionálisan idegen birtokjoghoz, hogy beoltsa ezt a vad hajtást a magyar alkotmányosság szellemével. Annál örvendetesebb ez az esemény, mert az utolsó időben a magyar sajtó és a magyar közvélemény egy része túlságosan hangos az idegenből importált eszmék és a jogszabályok netán való átvétele ellen. Az előttünk fekvő törvényjavaslatot szerény megítélésem szerint körbecsattanó taps kellett volna, hogy fogadja az egész házban, az ellenzéken és a kormánypárton egyaránt, ha csak a ma divatos politikai jelszavak választanák el egymástól valóban a jobboldalt és a baloldalt. A hitbizományi törvényjavaslat t. i. egyrészt megfelel a kormányzópártnak, mert tényleg haladóan konzervatív törvényjavaslat, másrészt a legtüzesebb alkotmányvédő sem fedezhet fel benne diktatórikus kicsapongásokat. Hogy mégis súlyos vita indult meg a törvényjavaslat felett, hogy széles mederben hömpölyögnek az érvek és az ellenérvek, annak oka az, hogy a divatos, de felületes szétválasztó vonal alatt mélyebben fekszik ennek a vitának a bázisa. A pártoktól függetlenül vau véleményünk a magyar föld jövőjéről a jobb- és a baloldalon egyaránt és nevelés, világnézet és célok bontanak széjjel bennünket ennéi a kérdésnél. Lehet ellenzéki, aki sokkal kevesebbel is megelégedne, mint amit a törvényjavaslat hoz és lehet kormánypárti, aki sokkal többre áhítozik, mint amennyit ebben a törvényjavaslatban felfedett. A magyar nép problémáinak gyökeréhez értünk el először ezzel a törvényjavaslattal. Nem mondhatom, hogy ez döntő lépés, de igenis ez a javaslat már egy része a magyar föld átfogó, szerves problematikájának, amely megoldásra vár. Sokan hajlanak arra a véleményre, hogy ez a törvényjavaslat csak egy Öröklésjogi rendezést jelent. Ha nem csalódom, az igazságügyminiszter úr is így gondolkozik. Ezt a felfogást azonban tökéletesen megcáfolja a törvényjavaslat 1. § úgynevezett célkitűzési paragrafus, amely azt mondja lényegében, hogy a törvénynek hármas célja van: a földbirtok helyes eloszlása, a magyar népesedés előmozdítása és az egyetemes nemzeti érdekkel összhangban lévő magasabb rangú nemzeti termelés. Ez a hármas célkitűzés mint egy kürt jel, felveri bennünk a lelkiismeretet és két táborra osztja a Házat. Mert nem öröklési jogról van itt szó, hanem az egyetemes nemzeti birtokpolitikáról. E nélkül a célkitűzés nélkül tulajdonképpen semmi értelme sem volna a vitának és nem volna értelme a heveskedésnek sem, mert e nélkül a célkitűzés nélkül a törvényjavaslat 2—300 úri embernek belső családi ügye lenne. (Petro Kálmán: Az is!) Ez a célkitűzés azonban jogot ad mindannyiunknak messzebbnézni, mint ameddig ez a törvényjavaslat ön-