Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-58

Az országgyűlés képviselőházának 58. üléi képpen kezeljék, mint ahogyan történik az a jelenleg tárgyalás alatt levő kérdésben. Ez az állapot nem érdeke a magyar borkereskedelemnek és nem térhet el tőle a miniszter úr sem, aki ezzel a javaslattal nem törekszik másra, minthogy a borral kapcsolatos minden kérdésben tiszta bort öntsön a pohárba. (Tetszés jobbfelől.) Nem hiszem különben, hogy ez, a eégváltoztatás olyan katasztrofális volna, hiszen a kérdés ma már annyira publikálva van, éppen a cég magatartása folytán és azáltal, hogy ez a magatartás itt ennek a kérdésnek taglalását provokálta, hogy a nagyközönség inkább azon csodálkoznék, ha a cégváltozás nem következnék be. Elvégre a cég több, mint harminc éve élvezi a törvény hiányosságából származó nagy előnyöket. Jól bevezetett üzletköre van, mint maga is mondja, régi üzleti kapcsolatai vannak s ezek bizonyára tisztelni fogják a céget, ha a törvénynek eleget fog tenni és ezzel adja bizonyságát annak, hogy azt megkerülni nem akarja. Még a cég alkalmazottai se aggódjanak, nem lesz itt veszély, de mindenesetre tiszteletreméltó, hogy kenyéradójuk melletl sikra szállanak. Bár lett volna valaki, aki harminc évvel ezelőtt szállt volna síkra azokért a magyar cégekért, amelyek ennyit szenvedtek, mikor a »Püspöki uradalmi bérpince, Vác« nevű üzem Budapesten megindult és olyan hallatlan konkurrenciát csinált a legális kereskedelemnek, hogy számos cég belebukott s annak alkalmazottai mind kenyértelenekké váltak. Ez azonban ma már mind a múlté, szolgáljon azonban tanulságul arra, hogy a hasonló esetek milyen súlyos következményekkel járnak. Ez a tanulság késztette a miniszter urat arra, hogy ezt a kérdést rendezze és szerintem a tervezett rendelkezéseken változtatni nem lehet, kivételt sem lehet tenni, mert minden kivételezés a bortörvény szigorával szemben annak érdemi végrehajtását veszélyezteti, de veszélyezteti azt a reális felfogást is, amely az egész törvényen mint egy aranyfonál, húzódik végig, s amely reális felfogás hiányában látta annakidején gróf Széchenyi István a XIX. század elején a magyar borkereskedelem pusztulását. Széchenyi felfogását a következő szavak tükrözik vissza és ezeknek felolvasásával be is fejezem a Fábián Béla képviselő úrhoz intézett válaszomat. (Olvassa): »Borkereskedésünk — azt gondoljuk — azért szűnt meg, mert a divat megváltoztat mindent. Korántsem. Igaz, más nemzetek szőlőiket jobban ápolgatták, boraikat mind tisztábban készítették, midőn mi egy tapodtat sem mozdultunk elő, mintha Magyarország nevelte volna az első szőlőtőkét. De ez mégsem oka borkereskedelmünk elaljasodtának, hanem az, hogy a külföldet megcsaltuk, bőrét nyúztuk, azt gondolván, hogy ő ezt majd nem veszi észre.« Az egyik ok — Széchenyi szerint — borkezelésünk elmaradt volta. Ebben azt hiszem, nincsen hiány, s erről még beszélni fogunk. A másik ok — Széchenyi szerint — a borkereskedelem szolidsága. Ismerem a magyar borkereskedelmet, tisztelem és becsülöm — amint mondottam — és meg vagyok győződve, hogy ebben sincsen hiba. De éppen azért kell ez a törvényes rendelkezés, a törvényjavaslatban foglalt ez a módosítás, hogy még a gyanú árnyéka se férhessen a magyar borkereskedelem becsületéhez és realitásához. A magyar borkereskedelem mélységes szeretete, tisztelete és >e 1935 november 1-í-én, csütörtökön. 55 érdemeinek igaz képviselete késztet engem arra, hogy a törvényjavaslatnak ezeket a rendelkezéseit helyeseljem és elfogadjam. T. Ház! Amint halottuk, az 1924:IX. és az 1929 :X. törvénycikkek beterjesztésének is már az volt az oka, hogy a trianoni béke következtében nehéz helyzetbe került a magyar bortermelés. A most tárgyalás alatt levő törvényjavaslatnak többek között az is egyik indoka. En tehát röviden rá akarok világítani arra, hogy milyen körülmények okozták a borkereskedelemnek a trianoni béke folytán jelentkező szörnyűséges katasztrófáját. Itt mindenekelőtt rá kell mutatnunk arra az aránytalanságra, amely a szőlőterületek megosztásában jelentkezik, viszonyítva a fogyasztóközönség megosztásához. Nagy-Magyarországon 530-000 katasztrális hold volt a beültetett szőlőterület, CsonkaMagyarország 370.000 katasztrális holdjával szemben, vagyis az egész beültetett szőlőterület 70 százaléka maradt ránk. Ezzel szemben Nagy-Magyarország 18 millió lakosságából Csonkamagyarországra csak 8 millió jutott, vagyis a fogyasztók 44%-a. Ezt az aránytalanságot még növeli az a körülmény is, hogy az elvesztett 10 millióból 6 millió lélek olyan területen lakott, amely nem volt szőlőtermelő vidék, amely tehát egész borszükségletét NagyMagyarországból, illetőleg Csonka-Magyarország területéből szerezte be. Emellett számolnia kellett a magyar bortermelésnek Ausztria teljes elvesztésével. Békében a nagy Monarchia felvette az egész ország termelését és nagyon sokszor nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat. Ezzel szemben a kicsiny, de autarchiára berendezkedett Ausztria teljesen el tudott zárkózni borexportunk elől, úgyhogy ma úgyszólván alig tudunk Ausztriába valamelyes bort kiszállítani. Ez a körülmény okozta elsősorban az árak szörnyűséges elsorvadását. Ugyanis 1932 januárjában 12 fillér, 1933 januárjában 15 fillér és 1934 januárjában 20 fillér volt a bor átlagos ára a termelőknél. Kérdezem, mi volt itt tulajdonképpen megfizetve. Ez a körülmény természetesen borzasztóan nyomasztólag hatott a szőlőtermelésre és különösen sújtotta a közvetlenül érdekelt borvidékeket. Ezek között első helyen kell megemlítenem a móri borvidéket, amely ősidőik óta úgyszólván az utolsó cseppig minden termését Ausztriának adta el. (Ügy van! Ügy van!) Az osztrák kereskedők teljes elmaradása és a borforgalom pangiása szörnyű hatással volt tehát a lakosság gazdasági életére és lassanként az eladósodáshoz, az elszegényedéshez vezetett. Pedig ez a nép szorgalmas és takarékos. íme egy példa arra, amikor egy társadalom önhibáján kívül jut olyan szörnyűséges helyzetbe, hogy ha a kormány nem siet a segítségére, a végső pusztulásba kerül. De szomorú képet kapunk, ha általában figyeljük borexportunknak a háború utáni időkben való alakulását. 1920-ban még 800-000 hektoliter bort exportáltunk, 19214)

en 520.000 hektolitert, 1922-ben 710.000 hektolitert, 1923-ban 130.000 hektolitert, 1924-ben 102.000 hektolitert, 1925-ben 20.000 hektolitert, 1926-ban 35.000 hektolitert, míg 1935-ben 120.000 hektolitert exportáltunk. A feljegyzések szerint Széchenyi István idejében, tehát amikor még olyan tökéletlen volt a borkezelésünk és termelésünk, — amiről még fogok beszélni — ugyancsak 120-000 hektoliter bort szállítottunk Ausztriába. Az export elmaradása tehát gondolkodóba ejt bennünket abban az irányban, hogy mi le-