Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-69

Az országgyűlés képviselőházának 69. ülése 1935 december hó J^-én, szerdán. 355 maga az orvosi rend éppen ennek következtében még fokozottabb elesettség jeleit mutatja. Éppen ezért hangsúlyozni kívánom, hogy az orvostársadalom bizonyos tekintetben azért gondol averzióval az államosítás gondolatára, mert ebben mindig bizonyos szocializálását látja a maga pályájának. Az orvosi pálya kérdése nem is tisztviselőkérdés, hanem szocializálás, — fejezzük ki magunkat helyesen — amelyben az orvosi tudást, az orvosi munkát, hogy úgy fejezzem ki magamat: bürokratikusán beosztott idő és kautélák mellett kell szolgálni. Az orvos a maga lelkiismerete és tudása szerint nyújtja a segítséget a beteg embernek, s a beteg emberre nézve ez a tudásnyujtás bizonyos kölcsönös bizalmon épül fel. Ezt nem tudjuk sem szocializált, sem hivatalosított formában nyújtani. Ez a kölcsönös bizalom félgyógyulást jelent a betegre nézve, amelyet mindig csak akkor adhatunk,, ha a betegnek módja és joga van orvosát megválasztani. (Ügy van! Ügy van!) Azért hangsúlyozom ezt, mert a miniszter úrnak ezzel a kérdéssel és problémával, amely a szabad orvosválasztást foglalja magában, valami módon behatóbban kell foglalkoznia. Az Orvosszövetség éveken keresztül tartó, hosszú megfontolás után egyöntetűen a szabad orvosválasztás gondolata mellé szegődött ebből a szempontból és annak idején, amikor az Oti. szanálása előtérbe került, egy hatalmas memorandumot dolgozott ki. Sajnos, ez a memorandum nem került megszívlelésre, de tárgyalásra sem. Érdekes, hogy én mint az Orvosszövetség elnöke, ennek a programúinak alapján bejártam, azt lehet mondani, az ország minden törvényhatóságát s az Országos Orvosszövetség fiókjaiban mindenütt előadásokat tartottam, amelyeken a közigazgatás vezető emberei: a főispánok, az alispánok, a polgármesterek megjelentek és a maguk részéről ezt a formát és ezt az elgondolást helyesnek tartották. Éppen ezért a miniszter úr figyelmét erre felhívandó, magammal hoztam egy ilyen memorandumot,, azt leszek bátor a miniszter úrnak átnyújtani és arra kérem őt, tegye azt megfontolás tárgyává és ha ez a (kérdés és probléma újra idekerül az érdekképviselet elé, méltóztassék a miniszter úrnak ezzel foglalkozni és a memorandumban lefektetett elveket is megfontolás tárgyává tenni. Mi nem kívánunk ezen a kérdésen keresztül semmi mást elérni, mint az orvos^ és a beteg közti bizalmi rendszer helyreállítását. (Helyeslés.) Nagyon jól tudom, hogy ezt bizonyos idegenkedéssel fogadják azok a tényezők, amelyek ezáltal bizonyos mértékben megbolygatva látják a maguk szervezetét. Utalok itt elsősorban a betegbiztosító .intézetekre. En azt mondom a miniszter úrnak: a betegbiztosító intézetek felépítettek nagyszerű rendelőintézeteket, amely rendelőintézetek azonban éppen az orvosokat túlterhelő munka miatt nem tudják kellő módon és kellő gyorsasággal lebonyolítani az ottlévő betegek gyógyítását. Ezeket az intézményeket szabad orvosválasztás esetén éppen azoknak a nagyszerű céloknak a szolgálatába lehetne állítani, amely célok szolgálatában dolgozik Johann Béla államtitkár úr, tudniillik a prevenció kérdésének szolgálatába. Ezeket az intézeteket a preventív munkálkodásnak egyes intézeteivé lehetne átalakítani, tulajdonképpen tehát nem vesznének el a jövőre nézve sem. T. Ház! Sokáig gondolkoztam, hogy ehhez a törvényjavaslathoz a magam részéről hozzászóljak-e, mégis szükségesnek tartom ezt azért is, mert hiszen az Országos Orvosszövetségben én voltam az, aki annak idején 1931-ben az orvosi rendtartást napirendre tűzettem s én voltam az, aki azt az Országos Orvosszövetségben nemcsak letárgyaltattam, de általános szavazás alá is bocsátottam. Mem kell állapítanom, hogy bár a régmúlt időkben rendkívül sok ellensége volt az orvosi rendtartásnak az orvostársadalomban, a mai viszonyok között, mai elesettségünkben mindnyájan az orvosi rendtartás, illetőleg a kamara mellé állunk, mert úgy éreztük, hogy ezen keresztül lehetséges az elvesztett tekintélyt visszaszerezni, a szétesett orvostársadalmat összefogni és a rég kívánt célt megvalósítani. Utalni kívánok arra is,— amiről mindenki beszélt — hogy politikumot látnak ebben a javaslatban. Engedjék meg t. képviselőtársaim, akár a baloldalról, akár a jobboldalról szóltak a kérdéshez, ebben az orvosi rendtartásról szóló törvényjavaslatban semmiféle politikumot nem látok. Mert ez az orvosi rendtartás tulajdonképpen az orvosi rend érdekképviseletének bizonyos törvényes formák között való felállítását szolgálja. Az Országos Orvosszövetség keretében ez eddig is fennállott,, mert hiszen mi is rendelkeztünk orvosi rendtartással,^ amelyet 1901-ben Esztergomban hagyott jóvá az Országos Orvosszövetség országos kongresszusa, sőt 1929-ben ez a rendtartás a belügyminiszteri jóváhagyást is elnyerte. Az Országos Orvosszövetség rendtartása tehát, tulajdonképpen országos érvényű volt és mégis mindannak dacára azokra nézve, akik az Orvosszövetséget nemcsak azért kerülték el, mert bizonyos elvi szempontokból függetleníteni akarták magukat, hanem azért is, mert esetleg etikai szempontokból nem rendelték magukat annak alá, sohasem lehetett kötelező. Tehát éppen azokkal szemben, akik talán etikai szempontból gyengébb mentalitású emberek voltak, tulajdonképpen rendhez és fegyelemhez akarván szokni, magukat alárendelni mégsem akarták: az Oryosszövetség sohasem tudta a maga akaratát érvényesíteni. Látok azonban ebben a törvényjavaslatban egy másik politikumot, amelyre t. képviselőtársaim nem mutattak rá. Ez a következő: Sajnos, nem tudunk ettől megszabadulni, sem mi orvosok, de lehet, hogy mások sem. Tudni illik, egy kis jogászi túltengés van benne. Ez az, amire én a miniszter úr figyelmét felhívtam. A paragrafusok útvesztőiben ott vannak azok a bizonyos nehézségek, amelyek lehetővé teszik, hogy a közigazgatás útján, ahol a szükség kívánja, bizonyos akadályok ebben a törvényjavaslatban mégis tornyosuljanak annak végrehajtásánál. Es különösen hangsúlyozni kívánom itt azt,, — mint ahogy fel is hozatott nagyon sokak részéről — hogy az orvosi rendtartás, illetőleg az orvosi kamara nem rendelkezik kellő autonómiával. Igaz, hogy a belügyminiszter úr, az orvosi kamara minden egyes határozatát és minden egyes geszcióját jóvá kell, hogy hagyja. En nem is itt látom az autonómia hiányát, mert utóvégre a felügyeleti hatóságnak módot kell adnunk arra, hogy beavatkozzék. Helytelennek tartom azonban a felügyeleti hatóságnak azt a szabadságot megadni, hogy ezt a vótumot akkor gyakorolja^,, amikor neki jól esik. Es ez az a bizonyos jogászi mentalitás, amelyre én fel kívántam hívni a figyelmet. A r paragrafusok útvesztőjében az igazi autonómia csak akkor fog kialakulni, ha bizo52*