Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.
Ülésnapok - 1935-67
Az országgyűlés képviselőházának 07. ül lani fogok, nem egészen a legvégéig, hanem jóidőn keresztül. Kezdődött a társadalombiztosítás nagyon enyhe formában 1891 j ben, amikor Baross Gábor akkori kereskedelemügyi miniszter — méltóztassék a törvény címét megnézni — az ipari és gyári alkalmazottak betegség eseténi segélyéről adott be törvényjavaslatot. Ez a törvényjavaslat az általam megnevezetteknek betegség esetére biztosított bizonyos segélyt. Ezután következett 1907-ben az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztosítása. Ez már nagyobb csoportot vett be a maga körébe, ami szintén apasztotta a szabad orvosok életlehetőségét. Következett ezután 1927-ben egy törvény,.— méltóztassék megnézni a törvény fogalmazását — amely már nem mondja azt, »hogy ipari és kereskedelmi, vagy ipari és gyári alkalmazottak biztosítása, hanem egyszerűen azt mondja, hogy betegség és baleset elleni kötelező biztosítás. Ez természetes, mert már 1927-ben a gyári és ipari alkalmazottakon felül sok új elemet vontak be a biztosításba, különösen a háztartási alkalmazottakat, a házfelügyelőket, és még egy csomó van ott megszervezve. Ezzel a társadalombiztosítással parallel alakultak a különféle pénztárak, amelyeknek alakulása meg volt engedve egyes szakokban: a posta segély egylete, az Államvasutaké, a folyamhajózásé és egyebek, vízen és szárazon mindenütt alakultak ilyen betegsegélyző egyesületek és nemrégen, talán egy vagy másfél évvel ezelőtt megalakult az OTBA, amely szintén tekintélyes számú beteget vont a maga körébe. Most mi a helyzet: Teljes objektivitással akarom tárgyalni, hogyan alakult ki a helyzet. Ma úgy áll a dolog, hogy azokban a különböző társadalombiztosítási intézetekben fölös számban vannak olyanok, akik nem odavalók, akik maguk is gyógyíttathatnák magukat betegség esetén és biztosíthatnák magukat baleset ellen (Fábián Béla: Visszaalakulhatnak magánbeteggé!) s ez adott okot és módot arra, hogy a magánbiztosítás eszméjét nagyon helyesen beledobják a közvéleménybe. Mert nincs az sehol kimondva, hogy csak a munkásvilágnak szabad magát betegség és baleset ellen biztosítania. A polgári emberek, a kiskereske- ' dők és kisiparosok, akiknek az 1927. évi törvény indokolása szerint ígéri ezt és a lateiner emberek is megtehetik ezt, ha valamilyen kollektív módon akarják a maguk egészségét és életét biztosítani, szabad orvosválasztás útján. Itt jövök a dolog lényegére. A kérdés az: kötöttrendszer-e, vagy szabd orvosválasztás ezeken a betegsegélyző intézményeken belüH Ez a kérdés lényege, mert ha szabad orvosválasztás van, akkor az orvosi társadalom nem oszlik két részre, állásban levőkre és állástalanokra, hanem mindenki ahhoz az orvoshoz megy, akit jónak lát, ott gyógyíttatja magát, és akkor az orvosi nyomorúságon segíteni lehet. (Fábián Béla: Es jobban szolgálják ki a betegeket!) Igen t. Képviselőház és mélyen t. miniszter úr, én nem vagyok könnyelmű ember. Tudom, hogy ez nem olyan egyszerű kérdés, mert ennek sok ága-boga van, ez nehéz ügy. Eszembe jutott róla, hogy annak idején hallottam például itt a képviselőházban nagy könnyen azt mondani, hogy államosítsuk a közigazgatást, ami tetszetős jelszó. Én azonban az önkormányzatnak nagy híve vagyok és nagyon gondolkoznék azon, hogy államosítsuk-e a közegészségügyet. Arra gondolok, hogy Budapest széése 1985 november 29-én, pénteken. 303 kesfővárosnak milyen nagy érdeme, hogy az iskolaorvosi intézményt megteremtette. Ezt a példát követnie kellene az egész országnak, az iskoláknak mindenütt. (Fábián Béla: Bizony, bizony!) Mi szeretettel benne élünk egy autonómiában, ahol a pártközi harcok is elhalkulnak, amikor egy közös nagy érdekről, vagy nagy ügyről van szó. De most méltóztassék elképzelni: ha a közegészségügy államosítva van, akkor valakinek aggodalmai lehetnek, hogy mikor az iskolaorvosi intézmény gondolata felvetődik, az vájjon milyen hatást kelt a belügyminisztériumban, amely esetleg nem él ennyire benne az autonómiában. Ezért nem lehet könnyen és apodiktikusan eldönteni ezeket a kérdéseket. Sokáig kell meditálni és tépelődni, hogy mi a helyes és remélem és gondolom, hogy így fog eljárni a miniszter úr is, akinek én különösen nagy érdeméül tudom be, — és nem is akarom eltitkolni — hogy amikor vidéki körútjairól olvasok, sohasem olvasok nagy beszédeket, hanem ^ azt olvasom, hogy cselekszik, dolgozik. (Elénk helyeslés balfelől.) Ettől az eljárásától nem tudom rokonszenvemet megtagadni. Majd ha a miniszter úr meggyőződik a helyzetről, helyesen fog intézkedni, Sőt, ha valaha ezt a kátyúba jutott parlamentarizmust meg lehetne menteni, mi is megnézhetnénk, mi történik odakint. A helyszínén való meggyőződés adja meg a lelkiismeretes embernek a cselekvés rugóját. Nem az aktából, a szobából, hanem az életből, a helyszínén, közvetlenül kell meggyőződni arról, hogy mi van, mi a tényállás és ha egy tényállásról meggyőződöm, hogy mi a teendő. Azt hiszem, ez a helyes elj cl T ci S GS talán mi nem érjük meg, (Csilléry András: Dehogy nem!) de eljön a parlamentarizmusnak korszaka, amelyben a képviselők felülnek autóbuszra és a helyszínén győződnek meg arról, hogy mit kell cselekedniük. (Mozgás és zaj. — Egy hang jobbfelot: Járnak eleget! — Egy hang a szélsőbaloldalon: Repülőgéppel. — Fábián Béla: Vannak miniszter urak, akik szívesen vennék, ha a képviselő urak mindig autóbuszon ülnének. — Derültség a baloldalon.) Ez a kérdés lényege: kötött rendszer vagy szabad orvosválasztás? (Ügy van! balfelől) Most méltóztassék megengedni, hogy hivatkozzam arra, hogy ez a kérdés a Magyar Országos Orvosszövetségben, amely tulajdonképpen ennek az orvosi kamarának megelőzője, jogelődje, szülőatyja, szóbakerült két alkalommal is, az 1925. évi szegedi kongresszuson és az 1935. évi budapesti kongresszuson. Mind a két alkalommal a szabad orvosválasztás mellett döntöttek. Legyen szabad néhány számadattal operálnom itt: Magyarországon van — mondjuk — kerekszámban 9000 orvos, pontosan 8992; ebből 5000 alkalmazott, még pedig 3500 betegbiztosításban alkalmazott, közülük 2300 Oti.-orvos, ezek' közül pedig Budapesten van körülbelül 900—1000 Oti.-orvos. Méltóztassék megengedni, hogy t bevilágítsak egy kissé az ügynek lényegébe és a pana-, szókba. Az előbb felosztottam az orvostársadalmat olyanokra, akiknek állásuk van és olyanokra, akiknek nincs állásuk. (Rassay Károly: Akiknek kenyerük van és akiknek nincs kenyerük!) Most röviden beszélni fogok arról, hogy azokat se tessék nagyon irigyelni, akiknek van állásuk, mert azok is a munkaidő és a fizetés szempontjából nagyon rossz helyzetben vannak. (Fábián Béla: A régi világban a hordárt jobban megfizették, mint most az or-