Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.
Ülésnapok - 1935-63
202 Az országgyűlés képviselőházának 63. tenni, sajnálatomra, nem vagyok abban a helyzetben, hogy a javaslatot elfogadjam. Elnök: Szólásra következik 1 Veres Zoltán jegyző: Tóth Pál! Elnök: Tóth Pál képviselő urat illeti a szó. Tóth Pál: Mélyen t. Képviselőház! Előttem szólott t. képviselőtársam azzal fejezte be be szédét, hogy úgy érzi, nem lehetséges annyi módosítás, amennyivel ez a javaslat úgy meg volna javítható, (hogy a Ház elfogadhassa. Nem osztozom ebben a megállapításában. Az én szerény véleményem szerint a javaslat alkalmas arra, hogy általánosságban a plénumban tárgyalható legyen és ha nekem is lesznek kívánságaim módosítások tekintetében, azok oly kevesek és oly csekélyek lesznek, hogy a t. Házban, azt hiszem, elfogadásra találhatnak. De Örömmel szögezem le előttem szólott t. képviselőtársam beszédéből azt az elismerő hangot, amelyet a magyar orvosi karral szemben használt. Beszédéből, annak egész folyamán, kicsendült az a szeretet és hála, amelyre, mint mondotta, egyénileg is kötelezve van a magyar orvostársadalom iránt. Nem osztozom azonban abban a véleményében, amelyet mindjárt az 1. §-szal szemben kifejezésre juttatott, amikor kifogás tárgyává tette a szövegezésnek azt a pontját, hogy a kamara feladata lesz az orvosi kar hazafias magatartása felett őrködni. Szerény véleményem szerint a kar itt is önmaga fog őrködni e felett a hazafias magatartás felett (Rupert Rezső: Már régóta őrködik!) és ha önmaga őrködik, akkor ez már nem sérelem az orvostársadalomra. Az én szerény felfogásom szerint kötelessége önmagának rendet tartani a maga sorai közt és ha volnának eltévelyedések, mint ahogyan, hála Istennek, nem igen vannak, felemeli tiltakozó szavát. (Rupert Rezső: A kar hazafiasságáról van szó, nem egyesekről!) önmaga hazafiassága felett őrködik. Amit előttem szólott t. képviselőtársam az álláshalmozásról mondott, az tulajdonképpen a 35. §-ban benne is van, mert ez a szakasz az összeférhetlenségről szól. Itt bátor vagyok mindjárt válaszolni Cseh-Szombathy László képviselőtársamnak tegnap nagy érdeklődéssel hallott beszédéből arra a részre, ahol ő kifogásolta az eredeti tervezet fogalmazását, amely szerint lehetetlenné lett volna téve, hogy az összeférhetlenség megállapítása ellen akárkinek is panaszra, vagy fellebbezésre legyen módja. Ez az eredeti szövegezésben tényleg így volt, amennyiben az a szövegezés három gentlemenre bízta a döntést, akiknek döntése ellen fellebbezésnek helye nem volt. A miniszter úr azonban az első szóra magáévá tette azt az álláspontot, hogyha minden egyéb bűn és vétség ellen fellebbezési jog van, legalább egy fórumon statuálva a törvényjavaslatban, akkor nem lehet, hogy éppen az összeférhetetlenség maradjon ki és a jelentésbe már az a szövegezés került bele, hogy az összeférhetlenségi ügyek ugyanúgy bíráltainak el, mintha fegyelmi vétségek volnának, azaz a fegyelmi fórum, elsőfokon a kerületi kamara fegyelmi bírósága hozza meg a döntést, hogy az illető orvos melyik állásával összeférhetetlen és fellebbezési jog van a közigazgatási bíróság orvosi tanácsához. Azt hiszem, hogy az összeférhetlenség kérdése és az egész álláshalmozás kérdése, amennyiben az orvosok maguk konkrét esetekben így intézkedni kívánnak, ebben a törvényjavaslatban megnyugtató módon van megoldva. ülése, 1935 november 22-én, pénteken. Mélyen t. Képviselőház! Ha most hozzákezdek tulajdonképpeni beszédemhez és hozzászólok a szőnyegen levő törvényjavaslathoz, akkor mint országgyűlési képviselő teszem ezt, de valahogy úgy érzem, hogy orvosi foglalkozásom bizonyos mértékig befolyásol. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, amely bennem kifejlődött 25 esztendős múlt után, amelyet főképpen a közegészségügy és az egyes hozzámforduló betegek szolgálatában töltöttem el. Lehetetlen tehát, hogy szubjektív megállapításokat is ne keverjek beszédem során előadásomba. Ki fogom fejteni itt-ott aggodalmaimat is, nem mintha azt várnám, hogy akár a t. Ház, akár az igen t. belügyminiszter úr azokat száz százalékig honorálni fogja, hanem főleg azért, mert meg akarom nyugtatni lelkiismeretemet, hogy magam is, mint törvényhozó megtettem mindent, hogy ez a törvényjavaslat, amely az ember sokszor elhanyagolt, eléggé soha meg nem becsült legnagyobb kincsének, az egészségnek szolgálatába van hivatva állíttatni, — amennyire emberileg lehető — tökéletes alkotás legyen. Az orvosi társadalom részben erkölcsi lazultsága, részben pedig legnagyobb gazdasági nyomorúsága idején végre hozzájut ahhoz a nagy erőhöz, ahhoz a nagy morális és bizonyos mértékben gazdasági erőhöz is, amit a szervezettség jelent. Ha tíz évvel ezelőtt jött volna ez a javaslat, sokkal jobb lett volna s az orvosi karnak sokkal nagyobb érdekeit tudta volna megmenteni, (Helyeslés.) mert akkor a kamarában tömörült orvosi rend jobban ellent tudott volna állani annak, hogy a mammut-betegpénztárak, biztosítók proletársorsba tasztítsák a magánorvosi rendet és a betegpénztárak, valamint a betegbiztosító intézetek általánosításával harmadrendű tényezővé süllyesszék. Azért mondom, hogy harmadrendű tényezővé, mert az elsőrendű tényező — szerény megítélésem^ szerint — mindig a beteg érdeke, a másik pedig volna az orvos^ érdeke. Ezt azonban megelőzi az adminisztráció. Hiszen a legnagyobb társadalombiztosító intézetünkről, az Oti-ről, éppen a napokban adták ki a jelentést, amely szerint az adminisztráció évente 10 és félmillióba kerül. Igen érdekes^ azután megnézni, hogy ezért a 10 és félmillióért mit adminisztrálnak. Segély címén nem osztanak el annyit, mint amennyibe az adminisztráció körül T. Ház! Mielőtt a törvényjavaslathoz általánosságban hozzászólnék, üdvözölni kívánom az előadói székben Végváry József személyében az orvost. Igen ritkán van alkalom a magyar politikai életben arra, hogy komoly törvényjavaslatok tárgyalásakor — még ha közegészségügyi vonatkozásúak is azok — orvos üljön az előadói székben. Külön fel kell említenem azonban azt az eseményt is, hogy amikor a közelmúltban vitéz Kozma Miklós igen t. belügyminiszter úr hivatalos látogatása során Békés megyében járt, munkatársai közül orvosállamtitkárt vitt magával. (Helyeslés). Bizonyára úgy érezte, hogyha fagykár, jégkár, vagy aszálysújtotta vidékeken jár, akkor az orvos szemével is kell nézni a helyzetet. A miniszter úrnak ebben a gesztiójában azonban az orvosok a maguk finom megérzésével valahogyan az orvosi rend fokozottabb megbecsülését érzik és ezt az igen t. belügyminiszter úrnak hálásan könyvelik el. Szokatlan jelenség ez a mi politikai életünkben, ahol az orvosi előtanulmány és előképzettség nem előnyt, hanem rendesen hátrányt szokott je-