Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-62

190 Az országgyűlés képviselőházának 62. azonban, hogy amilyen nagy és értékes sokszor az a munka, amelyet a fegyelmi bíróság végez, olyan kényes és súlyos sokszor a helyzet, amellyel a bíróságnak meg kell küzdenie. Kétségtelen, hogy egy alapos, kifogástalanul megszerkesztett s mindenre kiterjedő fegyelmi szabályzat lényegesen megkönnyíti a bíróság munkáját, míg ellenkező esetben néha valóságos kín az eljárást, illetve tárgyalást lefolytatni. Magam is, mint az Oti.-nak hét 'éven át volt alelnöke, — aki közel négyszáz orvosi választottbírósági tárgyalást folytattam le — nem egyszer ^ éreztem az eljárásra vonatkozó szabályzat még kisebb hibáinak és hiányosságainak is a nagy hátrányait. A legnagyobb hibája az Oti. orvos-fegyelmi, illetve orvosi választottbírósági tárgyalásra vonatkozó szabályzatnak azonban az volt, hogy a választott bíróságnak nem állott módjában a tanukat eskü alatt kihallgani, már pedig a tényállást tulnyomórészben tanúkihallgatásokkal kellett tisztázni, amennyiben az írásos bizonyítékok és egyéb ténykörülmények nem nyújtottak elegendő támpontot az igazságos ítélethozatalhoz. A kamara fegyelmi bíróságának e tekintetben könnyebb lesz a feladata, hiszen a panaszok, illetve vádak megvizsgálása céljából vizsgálóbiztost küldhet majd ki, aki — legalább a tisztviselők fegyelmi eljárásánál így van — eskü alatt hallgathatja ki a tanúkat, úgyhogy a vizsgálat anyagának beterjesztése után a fegyelmi bíróság egyszerűen az iratok alapján tárgyalhat és hozhatja meg ítéletét. S^ amennyiben a tárgyalás alkalmával is szükségesnek látná a fegyelmi bíróság egyes tanúk kihallgatását, azokat ő is bizonyára eskü alatt fogja kihallgathatni, legalább én így tudom csak elképzelni az egész eljárást. Egy hiányossága a törvényjavaslatnak — amelynek nagyon kérném a pótlását — az, hogy nem védi meg a hivatása teljesítését végző orvost az orvosi renden kívülálló egyének inzultusai ellen. Hogy az erre vonatkozó paragrafusnak a javaslatba való felvétele mennyire fontos, azt jól tudják mindazok, akik ismerik a mai kor emberének lelkületét, az anyagi és lelki bajok által amúgyis eléggé feldúlt és meggyötört betegtársadalomnak és hozzátartozóinak pszichológiáját és gyakran tapasztalható lehetetlen erkölcsi felfogását, valamint igen sokszor indokolatlan, ok nélküli agresszivitását. Az Oti. mintegy 2300 szerződéséig orvosának Működési Szabályzatában is találunk ilyen értelmű rendelkezést. Az 1927 : XXI. te. 208. §-ának 3. pontja, illetve az említett szabályzat 18. 4-ának harmadik bekezdése ugyanis így szól (olvassa): »Ha a biztosított, vagy családtagja az orvossal szemben sértő magaviseletet tanúsít, erről az orvos a főorvosnak jelentést tesz, aki ezt megfelelő intézkedés céljából az Intézetnek bejelenti«. Az már más lapra tartozik, hogy az Oti. kezelőorvosa — sajnos — nem mindig kapja meg a neki kijáró elégtételt. Ezzel szemben — s ezt kuriózumképpen említem meg — ugyanezen Működési Szabályzat 22., illetve 24. §-a kimondja azt, hogy (olvassa): »Ha az orvos a feljelentés: szerint a beteggel vagy hozzátartozójával szemben szóval vagy tettel durva magatartást tanúsít, választott bírósági eljárás alá vonandó, s ha ez a vád vele szemiben beigazolódik, úgy első alkalommallegalábbl—3 haviilletménye összegének megfelelő pénzbüntetéssel, súlyosabb esetekíben pedig, vagy ha két éven belül <megülése, 1935 november 21-én, csütörtökön. indított újbóli eljárás során ilyen magatartása ismét beigazolást nyert, az elbocsátást kell vele szemben büntetésképpen alkalmazni«. Ez tehát azt jelenti, hogy az orvos — akinek pedig szintén sokszor megvannak a maga anyagi es lelki gondjai és bajai — két éven beül akár csak szóval is ismételten durva magatartást tanúsít a beteggel vagy hozzátartozójával szemben, egyszerűen kenyerét veszti. Kijelentem, hogy a Működési Szabályzat ezen rendelkezésével teljesen egyetértek, elvégre .< tessék a betegellátás, illetve gyógyítás munkájából a modortalanságot és durvaságot kiküszöbölni. (Helyeslés.) Erre semimi szükség sincs! Azonban joggal követeljük azt is, hogy az orvost is védjék meg a törvényes rendelkezések, a betegtársadalom és annak hozzátartozóinak inzultusai ellen. Teljesen magamévá teszem azt az álláspontot, hogy a katonaorvosi karnak is megadjuk a magángyakorlat folytatásának jogát. Azt is koncedálom, hogy helyes az, ha a magángyakorlatot folytató katonaorvos a magángyakorlatban — bár tulajdonképpen kamarai tagsági minőségben — elkövetett hibákért és mulasztásokért a katonai fegyelmi hatóságnak tartozik felelni. Engem ez a rendelkezés annál kevésbbé lep meg, inert visszaemlékszem azokra az időkre, amikor életbelépett az 1927. évi társadalombiztosítási XXI. te s amikor nagy vita tárgyát képezte az, hogy vállalhat-e Oti.-orvosi megbízást a katonaorvosi kar. A vége a vitának az lett, hogy a katonaorvosokat ettől eltiltották, legfőképpen azért, hogy kivonják őket az Oti. fegyelmi, illetve orvosi választottbírósági hatásköre alól. Egyet azonban feltétlenül szükségesnek látnék, s ez az, hogy a katonai fegyelmi hatóságnak tétessék kötelességévé az ítéleteknek a kamarával való közlése, értem ezek alatt természetesen azokat az ítéleteket, amelyek az illető katonaorvossal szemben a magángyakorlatban — tehát kamarai tagsági minőségben — elkövetett hibákért és mulasztásokért hozattak. Elvégre a kamarának feltétlenül tudomással kell bírnia tagjainak működéséről és működésükben elkövetett hibáiról s az ezekkel kapcsolatban alkalmazott jogkövetkezményekről. Ugyanezt tenném kötelezővé mindazon egyéb intézményekre nézve is, amelyeknek kebelén belül olyan orvosok működnek, akik egyúttal a kamarának is tagjai. Az Oti. Orvosi Választott Bírósága is köteles volt minden esetben meghozott ítéletét — ennek jogerőre emelkedése után — az Országos Orvosszövetséggel közölni, amelynek eddig minden Oti.-orvos a tagja volt. Ezzel én csak egy analógiára kívántam rámutatni. T. Ház! Kifejezést kell adnom — mégpedig nyomatékosan — annak a nézetemnek is, hogy a kamara intézményének falain belül csak úgy folytathatunk majd egy valóban céltudatos és eredménydús munkát, ha a kamara minden egyes tagja bele fogja oda vinni az összetartozandóságnak, a kari szolidaritásnak és kollegialitásnak, de kiváltképpen a kölcsönös megértésnek és megbecsülésnek érzését. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Megköveteljük felfelé a legteljesebb megbecsülést azokkal szemben, akik már végigküzdöttek egy hosszú, fáradságos életet, akik tehát már megették életük kenyerének javát. Elsősorban a fiatal kartársak részéről várjuk el ezt a gesztust. De követelünk megbecsülést