Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-62

184 Az országgyűlés képviselőházának 62, hogy rá kell mutatni azokra a hiányokra, amelyek azáltal keletkeztek a törvényjavaslatban, hogy olyan intézkedések nem vétettek fel bele, amelyeknek benne kellene lenniök, hogy a javaslat a megfelelő eélt és hatást el tudja érni. A másik szempont az, hogy rá kell mutatni azokra a hibákra és helytelen intézkedésekre és ténymegállapításokra, amelyek hibás elgondolás kapcsán kerültek bele a javaslatba és amelyeknek elhagyásával vagy módosításával volna a javaslat mind a köz, mind pedig az orvosi rend számára megnyugtató. Maga a törvényjavaslat, de az igen t. előadó úr is nagyon helyesen mutat rá arra, hogy Magyarországon orvosi téren túlzsúfoltság^ mutatkozik. Hiszen — amint az előadó úr említette — Magyarországon átlagban véve ezer emberre jut egy orvos, sőt Budapesten átlagban minden 259 emberre. (Egy hang a középen: Ez a baj!) Ez a szám magasan felette áll annak az arányszámnak, amelyet külföldön — akármelyik ország viszonyait vizsgáljuk is — találni tudunk. Pedig ez a szám folytonosan emelkedik, mert hiszen átlagban véve 342 diplomás orvossal szaporodik az orvosok száma évről-évre. Maga a törvényjavaslat indokolása azt mondja, hogy (olvassa): »Félő tehát, hogy a jövőben a létért való harcnak oly foka fejlődhetik ki, amely nagy mértékben veszélyezteti nemcsak az orvosi kar jóhírét, hanem az egész ország közegészségügyét és a közönség egészségügyi ellátását is.« Ugyancsak elismeri a,z

r indokolás, hogy az f elmélyült gazdasági válság a preventív egészségügyi szolgálat és a szociális gondozás további kiépítésének lehetőségeit a minimumra szállítja le. Ahelyett azonban, hogy amikor ezek a^ megállapítások megtörténnek, ezekből a megállapításokból levonnák azt az egyetlen helyes következtetést, hogy ezt az egészségtelen állapotot minél előbb meg kell szüntetni, az orvosi rendtartásról szóló törvény megalkotásával, az orvosi rend megrendszabályozásával és megélhetésének megnehezítésével iparkodik a törvényjavaslat ezt a súlyos problémát megoldani és a kitűzött célt elérni. A javaslat alkotói tehát tisztán látják a veszedelmeket, amelyeket az orvosi túlprodukció magában rejt, magában hordoz. Látják azt is, hogy azok az elhelyezkedési lehetőségek, amelyek a múltban az orvosfeleslegek levezetésénél annyira, amennyire rendelkezésükre állottak, a jövőben nem fognak a feleslegek elhelyezésénél rendelkezésükre állni és még sincs a törvényjavaslatban egyetlen egy intézkedés sem, amely akár az orvostúlprodukció megszüntetését célozná, akár pedig ezeknek az orvos feleslegeknek elhelyezésére valamilyen lehetőséget keresne és teremtene. Mélyen t. Ház! Legyen szabad itt felhívnom a mélyen t. Ház figyelmét arra az elgondolásomra, amelyre a belügyi tárca költségvetésének tárgyalásánál iparkodtam már felhívni a figyelmet, ahol rámutattam arra, hogy véleményem szerint még mindig vannak lehetőségek itt és ott az orvosfeleslegek elhelyezésére. Ezeket a lehetőségeket én egyrészt. a fizetéstelen állásoknak díjasokra való átváltoztatásában, másrészt a betegbiztosító intézetek megreformálásában és harmadsorban az orvosok célszerű telepítésében látom. (Gróf Festetics Domonkos: Es a numerus claususban!) Mélyen t. Ház! Amikor az orvosok gazdasági kérdéseiről szoktunk beszélni, akkor rendesen a magángyakorlat az, amelyre hivatülése, 1935 november 21-én, csütörtökön. kozva szokták a kérdést elintézni, az adóügyi hatóságok pedig az ember adóját kiróni. Magánorvosi gyakorlatról komolyan beszélni ma még nem lehet. (Farkas István: Igaz, mert a magyar népnek nem telik!) Egyrészt a folytonosan létesített különféle biztosító intézetek mind több és több embert vonnak el a magángyakorlat köréből, másrészt pedig az általános gazdasági válság kapcsán bekövetkezett elszegényedés folytán az embereknek mind nagyobb tömege kénytelen az, orvos munkáját ingyen, szegénységi alapon igénybe venni. Érdemes volna egyszer már statisztikát készíteni arról, hogy Magyarországon hány fizetőképes beteg jut egy orvosra. Ha ez a statisztika megvolna, akkor mindenki előtt nyilvánvalóvá válnék az, hogy egyes híres és neves orvosoktól eltekintve, az orvosok nagy többségének a magángyakorlat a megélhetést egyáltalán nem biztosítja. Köztudomású, hogy a kórházaknál és rendelőintézeteknél szinte rendszeresítve vannak a díjtalan orvosi állások annak az elgondolásnak az alapján, hegy örüljön az a fiatal orvos, ha egyáltalán elhelyezkedési lehetőséget kap és ott magát tovább képezheti, olyan munkaköröknek és munkafeladatoknak elvégzésével bízzák meg, amelyeknek fentartása a zavartalan betegforgalom lebonyolítása érdekében feltétlenül szükséges. Tehát ezekre a helyekre szükség esetén fizetéses alkalmazottakat is felvennének, kihasználva azonban a túlprodukeiót, az állásokat ingyenes munkaerők alkalmazásával, fizetéstelen orvosokkal töltik be. Azt hiszem, mindnyájunk előtt ugyancsak közismert tény az is, hogy a magánkórházak és rendelőintézetek az osztályos és a rendelést vezető főorvosi állások betöltésénél akárhányszer esak a címet adják, azt mondva, hogy a főorvosi cím és a különszobákból származó esetleges jövedelem elég ellenszolgáltatás annak az orvosnak az ingyen végzett munka fejében is. Lehet, hogy ez az álláspont valamikor elfogadható volt, — bár helyesnek akkor sem tudtam volna tekinteni — kétségtelen azonban, hogy ma már nem helytálló. Intézkedni kellene az orvosi érdekek megvédése végett, hogy ugyanúgy, amiképpen a közigazgatásnál már megszüntették ezeket a díjtalan állásokat, ugyanúgy kötelezzenek minden egyes kórház-, vagy rendelőintézetfenntartót arra, hogy a náluk alkalmazott orvosokat az elvégzett munka mértékének megfelelő díjazásban is részesítsék. Az elhelyezkedési lehetőségek javításának másaik módját a betegbiztosító intézetek megreformálásában látom. Ha már egyszer az elv, amely a kormányzatot vezeti az, hogy egy általános társadalombiztosítás felé tendál a f törekvés, ajkkor joggal volna elvárható a törvénytől az, hogy legalább történjék gondoskodás arravenatkozólag, hogy az ezeknél a biztosító intézeteknél alkalmazott orvosok megélhetése is biztosítva legyen. Lehetetlen állapot az, hogy még ma is legyenek biztosítóintézetek, ahol 50—60 pengős havi fizetéseket adnak az orvosoknak. Hogy a biztosítóintézetek tulajdonképpen nem látják el a maguk feladatát úgy, ahogyan kellene, úgy, ahogyan lehetne, vagyis feladatuknak tökéletesen megfelelni nem tudnak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a közismert tény, hogy akárhány biztosítóintézettel sem az orvosok, sem pedig a biztosítottak nincsenek megelégedve. Már most ezeknél a betegbiztosító intézeteknél szükség volna arra, hogy gondoskodás