Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-61

134 Az országgyűlés képviselőházának 61 XXIV. te, tehát az első törvény, amely a szeszgyártást szabályozás alá vette, az akkor életbeléptetett kontingens-rendszerrel kapcsolatban ebből a kontingensből 540.000 hektolitert adott az ipari szeszgyárak részére és a mezőgazdasági szeszgyárak akkor még csak 332.000 hektólitert kaptak, ebből is 300.000 hektolitert a meglévők és 32.000 hektolitert tartottak fenn új mezőgazdasági szeszfőzdék részére. A következő szeszadótörvény, amely több, mint tíz évvel későbben hozatott, az 1899. évi XXII. te. az ipari szeszgyárak részére már csak 338.000 hektóliter, a mezőgazdasági szeszfőzdék részére pedig 460.000 hektoliter kontingenst biztosított, tehát — mint méltóztatnak látni — a kontingens megoszlása itt már lényegesen eltolódott a mezőgazdasági szeszfőzdék javára. Végül az 1908. évi XXVIII. te. a mezőgazdasági szeszfőzdék részére 567.000 hektolitert biztosított, az ipari szeszgyárak részére pedig már csak 240.000 hektólitert és az ipari szeszgyáraknál fokozatosan bekövetkezett kontingensmegváltás következtében a háború végével az új rendezés előtt a tényleges helyzet az volt. hogy — a csonkaországra viszonyítva — a mezőgazdasági szeszfőzdék kontingense kerek számban 191.000 hektólitert tett. ki és ezzel szemben az ipari szeszgyárak már csak nem egészen 56.000 hektoliteres kontingenssel rendelkeztek. A tárgyilagosság megkívánja, hogy beismerjük és leszögezzük azt, amit Knob Sándor képviselőtársunk tegnap nyomatékosan hangoztatott, hogy t. i. az ipari szeszgyárak a kontingens-rendszer idejében sokkal többet termeltek úgynevezett exkontingenst, tehát a szesznek azt a mennyiségét, amely a kedvezményezett adótétel alá nem esett. Ez az a momentum, amelyre az ipari szeszgyárak állandóan hivatkoznak, amikor azt mondják, hogy lássa be az ország közvéleménye, lássa be a mezőgazdasági szeszérdekeltség, hogy velük nagy méltánytalanság történt akkor, amikor *ők sokkal nagyobb termelésre voltak és vannak még ma is beállítva, vagyis ahogyan mondani szokták, Ők a maguk kapacitását nem tudják kihasználni, tehát sokkal drágábban termelnek, mint termelnének akkor, ha nagyobb mennyiségre oszlanának el a termelési költségek. En és — azt hiszem — valamennyien aláírjuk ezt, mint igazságot, mégis azonban kénytelen vagyok rámutatni, hogy nincs az a boldog ember ebben^ az országban, de mondhatnám, talán az egész világon (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.), aki üzemének békebeli kapacitását, legyen az gyár, vagy más üzem, legyen az a mezőgazdaság maga, olyan mértékben ki tudja használni, mint amely mértékre annakidején berendezkedett. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ez nem egyedülálló eset, ez fájdalom, a világháború következtében beállott helyzet, amelynek hátrányait valamenynyien érezzük. Szerény megítélésem szerint tehát magából ebből a tényből, bármennyire igaz is ez, azt vitatni és azt a következtetést levonni, hogy ezt honorálni kell velük szemben, és ezért velük valami különlegesebb bánásmódot kell gyakorolni, nem lehet. (Ügy van! Ügy van a jobboldalon.) Ez az első megállapításom. Legyen szabad ezek után azonban arra is felhívom a t. Ház szíves figyelmét, hogy az én megítélésem szerint és a rendelkezésre álló adatok szerint a háború utáni törvényhozás, ülése, 1935 november 20-án, szerdán. amikor a szeszkérdés szabályozásához hozzányúlt, nem szakított a békebeli törvényhozásoknak avval az előbb ismertetett álláspontjával, hogy a mezőgazdasági szeszipar fejlesztésre és védelemre szorul. Mert amikor Korányi Frigyes báró volt pénzügyiminiszter úr beterjesztette a nemzetgyűlés 1920. évi^ szeptember 21-iki ülésén a szesz megadóztatására vonatkozó törvények némely rendelkezéseinek módosításáról szóló javaslatát, e javaslat indokolásában többek közt a következőket mondotta (olvassa): »Bizonyításra nem szorul, hogy a szeszgyártás egészen szabadjára nem hagyható, ennek legalább bizonyos határig való állami szabályozása a jövőben sem mellőzhető, különösen a mai viszonyok mellett, midőn a szeszipar főleg, mint mezőgazdasági ipar egyike lesz amaz iparoknak, amelyekre az ország gazdasági újjáépítése alapítandó.« Egészen világosan látszik, hogy a háború utáni első törvényes szabályozás sem helyezkedett valójában — legalább is a törvényjavaslat indokolása szerint — más álláspontra. Közbevetőleg vagyok bátor megjegyezni, hogy ez a törvényjavaslat, amely — mint említeni bátorkodtam — báró Korányi miniszter úr által nyújtatott be, a kormány lemondása folytán már Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter úr minisztersége idejében került a nemzetr gyűlés tárgyalása elé és Hegedűs pénzügyminiszter úr ezt a korábbi, elődjétől származó javaslatot teljes egészében fenntartotta. Nem akarom ennék az 1921. évi VIII. t.-cikknek — amelynek indokolását bátor voltam most idézni — a rendelkezéseit ezúttal behatóbban ismertetni, csak azt fűzöm még hozzá, hogy ez a törvényjavaslat megszüntette már akkor az ipari szeszgyárak kontingenstermelését, — természetesen megengedte nekik exkontingens termelését korlátlanul — ugyanakkor megszüntette a mezőgazdasági szeszgyárak felé a bonifikációs rendszert, ennek azonban tulajdonképpen sok jelentősége akkor a folytonos pénzelértéktelenedés következtében már amúgy sem volt. Fenntartotta akkor még a kontingens rendszert kizárólag a mezőgazdasági szeszfőzdék részére, tehát az alacsonyabb adótétel mellett való főzés lehetőségét. Rövidesen rá az akkori, mindinkább súlyosbodó szesztermelési válság miatt, amely a túltermelés következtében és a háború alatt zárolt készletek felhalmozódása folytán állott elő, szükségessé vált a szeszkérdés újabb rendezése ée a két érdekeltségnek — a mezőgazdasági és az ipari érdekeltségnek — tárgyalásai és megállapodásai után született meg az a bizonyos hirhedtté vált 1921 :XLI. te, amelyről olyan sokat hallottunk a most lefolyt vita folyamán. Az én megítélésem szerint ez a törvényjavaslat valóban a két érdekeltség megállapodása alapján jött létre, mindenesetre azonban ez egy, a kényszerű viszonyok hatása alatt született kompromisszum volt és mint minden kompromisszumnál, mindkét érdekeltség hozott bizonyos engedményeket és áldozatokat abból a célból, hogy a magyar szesztermelés biztosítva legyen és a magyar szesz értékesítése is megfelelő módon történhessék. T. Képviselőház! En azonban, úgy érzem, — és nem hiszem, hogy csalódnék akkor, ha azt állítom — hogyha az ember visszahelyezni iparkodik magát az 1921-es évnek még igen labilis és pénzügyileg a legkevésbé sem megállapodott helyzetébe és korába, rá kell, hogy jöjjön arra, hogy ez az 1921 :XLI. te. nemcsak I kompromisszum, hanem provizórikus rendezés