Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-21

Az országgyűlés képviselőházának 21. ülése 1935 május 27-én, hétfőn. 53 társam és a miniszterelnök úr között. De ettől függetlenül is felszólaltam volna, mert a miniszterelnök úr egy közbeszólás formájában olyan megállapítást tett, amelyet én a magam részéről a nélkül, hogy ittlétemnek jogi és erkölcsi alapját el ne dobnám magamtól, szó nélkül nem hagyhatok. Apponyi György képviselőtársam beszélt a kritikáról és felvetette azt a kérdést, mi les» egy olyan országgal, ahol a kritika elnémul. Az igen t. miniszterelnök úr erre azt mondta, hogy az ilyen országok naggyá és hatalmassá lesznek. Hogyan álljak szóba és vitába az igen t. miniszterelnök úrral ezen tétel megvitatása körül? Hivatkozzam á történelem példáira, amelyek szerint minden diktatúrát — mert hiszen a diktatúra az, amely a kritika szellemét megakadályozza és elnyomja (Úgy van! tlgy van! balfelől), — nyomon követett egy totális összeomlás? (Úgy van! balfelől.) Hivatkozzam a jelenlegi viszonyokra, talán Oroszország példájára vagy a diktatúra más államaira, amely államok életében minden külsőleges erő ellenére, amely lényegében semmi egyéb, mint az erőszak jelentkezése, (Ügy van! balfelől.) ott rejlik a homlásnak es a szétesésnek csírája? Hivatkozzam kiváló angol államférfiakra és a parlamentáris kormányzat védőinek álláspontjára, akik megállapították, hogy a parlament, mint a nemzet életének szíve, ellenzék és kritika nélkül holt anyaggá válik? Minek 'hivatkozzam ezekre, hiszen kiváló képviselőtársaim részéről a feltett kérdésekre legfeljebb kézlegyintéseket fogok kapni, mert hiszen ez a szónoki sikernek legegyszerűbb formája, (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Félreértette! Majd meg fogom magyarázni!) Egyszerűen hivatkozom Gömbös Gyula miniszterelnök úrra, mint ellenzéki pártvezérre, aki itt mint az ellenzék pártvezére fejtette ki, (Horváth Zoltán: Ugyanezt!) hogy kritika nélkül a parlament, egészséges kormányzat és egészséges közszellem elképzelhetetlen, (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: TTgy van! Ezen a nézeten vagyok!) Ami a sajtókérdés körül felmerült vitát illeti, én a pénzügyi bizottságban azt kérdeztem a miniszterelnök úrtól, vájjon a miniszterelnök úr van-e abban a helyzetben, — úgy is, mint miniszterelnök, úgy is, mint gentleman, úgy is, mint a honvédelmi tárcának betöltője, tehát annak a portopée-nek őre, amelyhez annyi nemes fogalom és a becsületnek mintegy desztillált fogalma kapcsolódik — hogy kijelentheti-e az ország közvéleménye előtt, hogy ezekből a rendelkezési alapokból — többes számban mondom, mert hiszen nemcsak a miniszterelnökségnek, hanem a külügyminisztériumnak is van sajtóalapja — magyar lapvállalat nem kap pénzt. Megmondottam ugyanakkor, hogy én nem akarom kiütni a kormány kezéből azt a fegyvert, hogy internacionális viszonylatokban a külföldi* sajtót ne biztosíthassa a maga számára. Természetes, hogy erről egyetlen egy kormány sem mondhat le, ez nem kifogásolható és ha pénzügyi viszonyaink megengednék, én ebben a vonatkozásban igen bőkezű tudnék lenni, mert ismerem azokat a nagy érdekeket, amelyek különösen egy igazságában annyira elnyomott ország, mint Magyarország számára fennforognak olyan irányban, hogy ezt a fegyvert minél élesebben és minél hatásosabban alkalmazhassa. Akkor rámutattam azonban arra, hogy egészen más kérdés az, hogy a belső közvélemény irányítása céljára, magyar lapvállalatok céljára állami pénzből, »adófillérekből' adhat-e a 4cormány támogatást, igen vagy nem? Nagyon sajnálom, hogy az igen t. miniszterelnök úr erre a -feltett kérdésemre akkor azzal válaszolt, hogy megtagadta a választ, hivatkozással arra, hogy azért diszkrecionárius alapok ezek, hogy ő ne legyen kénytelen felvilágosítást adni azok felhasználásáról. T. Ház! Én őszintén megvallva, á magyar sajtótól azt vártam volna, hogy ezzel a megállapítással szemben egységesen állást foglaljon, mert a miniszterelnök lírnak ez a tagadó válasza a magyar sajtó orgánumaival szemben meghagyta azt a gyanút, hogy igenis kapnak állami támogatást az adófizetők pénzéből. En még egyre hívom fel a t. miniszterelnök úr figyelmét. Ezt a kérdést megismétlem és most már a miniszterelnök úrhoz mint képviselőtársamhoz intézem, képviselőtársamhoz, akdnek kötelessége a Ház összeférhetlenségét és magasabb erkölcsi szempontjait védeni és az az ellen intézett minden támadást, minden veszedelmet elhárítani. Azt kérdezem az igen t. miniszterelnök úrtól, mint ennek a Képviselőháznak tagjától: tudja-e azt, hogy a cégjegyzések szerint ennek a kormánysajtónak igazgatósági tagjai és tulajdonosi minőségei úgy vannak bejegyezve, hogy azok között több képviselőtársunk neve is szerepel? Közelebbről megjelölve, tudja-e a miniszterelnök úr, hogy olyan sajtóorgánumok, amelyekről állítom, hogy államig adófillérekből szubvenciókat kapnak, a nyilvános bejegyzés szerint tulajdonképpen magánérdekeltségek tulajdonában vannak? Megengedhetőnek tartjä-e az igen t. miniszterelnök úr, hogy ilyen sajtóorgánumokon keresztül akár mint igazgatósági tagok, akár mint tulajdonosok, akár mint a lapok alkalmazottai az országgyűlés tagjai ilyenformában közvetett úton állami pénzeket kaphassanak? Üjra felteszem tehát a kérdést ez után a beállítás után: hajlandó-e a miniszterelnök úr tájékoztatni a Házat, hogy a kormány politikáját támogató akár kormánypárti, akár ellenzéki színben megjelenő magyar lapvállalatok kapnak-e^ ezekből a rendelkezési alapokból a kormány részéről támogatást. T. Ház! Legyen szabad még néhány szót szólanom az alkotmányjogi kérdésekről. En nem megyek annak vitatásába, hogy kenyeret jelent-e a választójog vagy sem. Hiszen, ha így fognám fel a dolgot, akkor felvehetnem azt a kérdést, hogy a legtöbbet hangoztatott Programm, a nemzeti egység kenyeret jelent-e vagy sem. Felvethetném ezt az ellenkérdést végig azokra a kérdésekre, amelyeket a könynyű demagógia a politikai érdeklődés első vonalába állított. En azt mondom, hogy függetlenül attól, hogy közvetlenül nyújt ja-e a kenyeret vagy sem a választójogi kérdés megoldása, kétségkívül a választójog problémája és a hozzákapcsolt egyéb alkotmányjogi problémák a kormány programmjának első vonalában állottak, amelyet éppen a miniszterelnök úr záros határidőre ígért be az elmúlt országgyűlésen. (Ügy van! Ügy van! u bal- és a szélsőbaloldalon.) Már most azt a kérdést kell felvetnem, lehet-e erkölcsi hitellel kormányozni, ha a miniszterelnök úr egy olyan kérdésben tett ígéretével szemben — amely kérdéssel kapcsolatban egy soha nem látott politikai krízist élt át ez az ország — ma egyszerűen arra az álláspontra helyezkedik, hogy ezt az ígéretét fleg-