Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-31

Az országgyűlés képviselőházának 31. künk magyaroknak várnunk kell: meg kell várnunk és előbb ki kell küzdenünk a revíziót. Hiszen, ha ki lehetne küzdeni, igazuk volna az illetőknek, sajnos azonban, a revízió kiküzdésére ma nagyon kevés kilátás van és nekünk azzal a szomorú ténnyel kell számolnunk hogy meg fogják csinálni a nagy koncentrációt akkor is, ha mi ellenállunk, s meg fogják csinálni revízió nélkül is. Ennek folytán külügyi politikánknak okosan kell orientálódnia és sok szempontból a belső politikában, s a kultúrpolitikában is változtatásokat kell eszközölni. Elismerem a francia, angol, olasz nyelvek tanulásának fontosságát, de az az érzésem, hogy van éppen olyan fontos a horvát, a tót és más szomszédaink nyelvének ismerete is, amely szomszédainkkal nekünk a barátságos kapcsolatot segítenének helyreállítani, mert nemcsak ennek a barátságos kapcsolatnak révén tudjuk majd betölteni azt a nagy hivatást, amelyet a Duna völgyében mi magyarok centrális helyzetünknél fogva be kell hogy töltsünk. (Ügy van! balfelöl.) Ha nem így járunk el, akkor állandó szálka leszünk ezeknek a nemzeteknek a szemében, szálka, amelyet majd ki akarnak húzni, amelyet meg akarnak semmisíteni. Már pedig, t. Ház, nem vagyunk nagyon erősek és nagyon sok önáltatás van abban, amit hangoztattak itt az országban az elmúlt időkben. Beszéltek itt kultúrfölényről is és ha elemezzük ezt a kultúrfölényt, akkor igáz, hogy nyelvünkben, irodalmunkban, tudományosságunkban nagyon sok érték van, de ha azt veszszük, hogy kultúrfölényről csak akkor lehet beszélni, ha ezeket a kultúrértékeket valóban sikerül általánossá is tenni s ha ezek a kultúrértékek egyúttal szociális értékekké is válnak, a nép nagy tömegeinek közkincsévé lesznek, akkor hol vagyunk mi még ettől a kultúrfölénytől!? Ha pedig továbbmegyünk, akkor azt kell kérdeznünk: ha meg is volna a kultúrértékeknek ez a — hogy úgy fejezzem ki ki magamat — szocializálása, akkor még mindig van egy nagy kérdés, mindezeket az értékeket még valláserkölcsi irányítás alá is kell helyezni, elevenné kell tenni, feleleveníteni a nép nagy közösségében. Már pedig hol vagyunk még ettől? Es ha vesszük az öndícséretek egész légióját a magyar fajban rejlő nagy értékekről, úgy szabadjon megemlítenem, hogy később majd rá fogok térni, hogy a valóság hogyan fest ezen a téren. Legyen szabad áttérnem a vallás- és közoktatásügyi tárcával kapcsolatos kérdésekre. Válságos időkben a nemzetnek arra van szüksége, hogy egy nagy erkölcsi megújhodáson menjen keresztül. Ezt a nagy erkölcsi megújhodást, amelyre a nemzetnek szüksége van, nem látom megvalósulni; esetleg csak egyes mellékkérdésekben bontakozik ki, de nem látom megvalósulni teljes egészében sem a szükséges megújhodási, sem azt az igazi reformszellemet, amely belülről jőve szinte kitört a lelkekből. Nem látom ezt abban a reformtörekvésben sem, amely a közelmúltban itt kiütközött, mert ez az egyébként jogos kenyérre törekvés csoportos előretörés volt és semmi egyéb. Ez a kis mozgalom is már megrázkódtatta az állami életet s ha az ilyenek a közeljövőben pár esztendő múlva meg fognak ismétlődni, talán még nagyobb zavart fognak okozni, mint amilyet a politikában ez a kis előretörés most okozott. A reformereknek erkölcsi szempontból csak azt kívánom, hogy ne feledkezzenek meg azokról, akik kívülmaradtak, mert azokűlése 1935 június 13-án, csütörtököd. 557 kai szemben nekik kötelességeik vannak. Ez a reformmozgalom kenyérmozgalom volt, nem belső lelki reform, amire ennek az országnak ahhoz, hogy biztosan megállhasson sok ellensége között, feltétlenül szüksége van. T. Ház! En — és ezt már többízben kifejtettem — a felekezeti oktatás teljes kiépítésének híve vagyok. A megújhodást részben ettől várom, még az egyetemi kérdésben is. E téren is szükségesnek tartom a felekezeti egyetem alakítását és nem irigylem protestáns testvéreinktől sem ugyanezt a jogot, sőt kívánom, hogy ők is szerezzék meg ezt, mert a múltban az Ő egyetemeiken ők is tudtak igazán magyar nemzeti szellemet kifejteni, ami előtt készséggel meghajlok, mint katolikus ember. Ellenben egy sajnálatos jelenséget látok éppen a felekezeti oktatás kiépítése terén. A felekezeti oktatás kiterjed a középiskolákra, de egyáltalában megfeledkezett a szakoktatásról. Az újabb fejlődés pedig a középiskoláktól mindinkább a szakoktatás felé irányul. Vannak rendek, amelyek ugyanabban a városban versenyezve állítják fel a gimnáziumokat, egymásnak konkunrenciát csinálnak, ellenben nem gondolnak arra, hogy a szakoktatás elhanyagolt területére vessék figyelmüket. Tudom, hogy a kormányzatban számos tisztelője van a rendeknek és éppen azért vagyok bátor felhívni a kormányzat figyelmét erre a kérdésre. • Tudom, hogy vannak olyan rendek, amelyek hajlandók volnának ezen a téren érvényesülni. A mi egész magyar agrárkultúránk alapja a rendeknek ezen a téren, gazdasági téren, kifejtett működésén alapszik: a bencések tanították meg agrármunkára a magyar parasztot és utánuk a többi rendek is állandóan foglalkoztak a létfenntartás kérdéseivel. En, mint gazdasági kérdésekkel is foglalkozó ember, mint gazda, nagyon jól tudom, hogy milyen nehézségekbe ütközik egy jóravaló botosispánj nak, egy jóravaló kertésznek, egy igazán jó gazdatisztnek a megszerzése. Miért? Azért, mert az egyoldalú materiális foglalkozás, az abban való elmélyedés nagyon könnyen eltompítja a lelket s megakasztja a jellem kifejlődését, a szellem kialakulását. Sajnos, egyházi téren kénytelen vagyok éppen a^ magam egyházának is bizonyos szemrehányást tenni azért, — mint ahogyan azt megtettem már többízben a múltban is -—^ hogy nem foglalkoztak kellően a szakoktatásnak, a gazdasági életnek krisztianizálódásával és az ilyen szakiskolák pasztrációjával. Főleg a jövő szempontjából én azt a kívánságot fejezem ki, bogy a rendek ezentúl ezekkel a szakoktatási kérdésekkel komolyan foglalkozzanak, birtokaikon ispánképző és kertésizképző iskolákat állítsanak fel, mert ezzel fogjak a nemzetnek a legnagyobb szolgalatokat teljesíteni. Újra krisztianizálni a gazdasági életet. Nagyon könnyen felvethetik azt a kérdést, — és liberális körökben általában fel js szokták vetni — hogy mi köze tulajdonképpen a vallásnak a szakoktatáshoz. Röviden tudok erre felelni: a nevelés és az oktatás egymástól nem választható el, a nevelés és az oktatás egységes egészet alkot, a nevelés és az oktatás alkotja együttesen a világnézetet, a világnézet kialakulása pedig előfeltétele a jellemképzésnek, a keresztény jellem kialakulásának. Az a bajunk, t. Ház, hogy. sajnos, kevés emberünk van, akit keresztény jellemnek tekinthetünk éppen azért, j mert ezt a nevelés-oktatási kérdést nem tudták ! kellő harmóniában egybekapcsolni fel egészen 79*