Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-30

496 Az országgyűlés képviselőházának munkát, amely az ország szempontjából ebben a pillanatban fokozottan szükséges. Mindazokkal a megállapításaival, amelyekkel ő a kormánnyal szemben való bizalmát megindokolja, külön nem foglalkozom, mert hiszen mint az ellenzékről felszólaló képviselőnek feladatom lesz most beigazolni azokat a körülményeket, amelyek engem arra késztetnek, hogy a felhatalmazási törvényjavaslatot ne szavazzam meg. Amikor én előttem szólott t. képviselőtársammal, de talán még fokozottabban pártjának egy másik illusztris tagjával, Marton Béla t. képviselőtársammal szemben állok, az inkább az a tény, hogy a mellett, hogy a kormány működésével szemben való bizalmukat megindokolni igyekeznek, arra a konklúzióra jutnak, mintha itt a kormány tevékenysége nyomán ma már olyan állapotok alakultak volna ki, amelyek minden ellenzéki szereplést feleslegessé tesznek, mert hiszen, mindazok a nagy problémák, amelyek a nemzet szempontjából megoldandók, nemcsak jó kezekben vannak, hanem meg is oldattak. Sajnos, az utóbbi időben a magyar politikai életnek igen gyakori tünete az, hogy túlgyorsan meg vagyunk elégedve az elért eredményekkel. Ez a megelégedettség akkor sem volna kívánatos, ha nem olyan nagy jelentőségű kérdések megoldása előtt állanánk, mint amilyenek előtt állunk, hanem csak a nemzet természetes fejlődését, a nemzeti erők továbbfejlesztését kellene biztosítanunk. De fokozottan hiba ez a mai viszonyok között, amikor — sajnos — tényleg inkább az a helyzet, hogy nagyon messze tartunk attól az állapottól, hogy megnyugvással nézhetnők az eseményeket. (Ügy van! Ügy van! a báloldalon,) Es én azt hiszem, hogy a pénzügyminiszter úrnak volt fokozottan igaza, amikor azt állapította meg, hogy óvatosan kezeljünk minden kérdést, ne keltsünk fel felesleges várakozásokat, mert valójában az erőknek legmesszebbmenő és minden irányban való teljes érvényesítése szükséges, nemcsak ahhoz, hogy a kitűzött programmokat rövid időn belül megvalósíthassuk, de még ahhoz is, hogy a nemzeti élet legelemibb feltételeinek megfelelhessünk. Határozottan rossz néven kell tehát vennem egy olyan jelentőségű képviselőtől, mint Marton Béla előttem szólott t. képviselőtársam, hogy a statisztika tudományával olyan módon bánik, ahogyan egy felelősséget viselő politikusnak a mai viszonyok között bánnia nem szabad. Nem szabad még akkor sem, ha minden áron ott is eredményt akar kimutatni, ahol — sajnos — a legnagyobb kudarcok mutatkoznak. Marton Béla képviselőtársam a kormány külkereskedelmi politikájának igazolására itt azt az adatot hozta fel, — és a kormány gazdaságpolitikájának eredményeképpen könyvelte el, — hogy a magyar külkereskedelem Ausztria felé 17"5 millió pengő aktívumot mutat fel. Nem jelölte meg azonban, hogy melyik évben. En ezen az alapon azt is mondhatnám, hogy volt egy időszak, amikor Magyarország kiviteli többlete Ausztria felé 175 millió pengőt tett ki, amikor Magyarország kiviteli aránya 2:7-et tett ki az l-es behozatali aránnyal szemben. Amikor a parlamentben felállók és statisztikát veszek igénybe, akkor a tárgyilagosság nevében az utolsó statisztikával kell dolgoznom, s akkor éppen osztrák relációban kell arra a szomorú megállapításra jutnom, hogy az ezen területen elkövetett mulasztások következményeként Ausztriába irányuló kivitelünk hónapról-hónapra zsugorodik, és az 1935. év első 30. ülése 1935 június 12-én, szerdán. négy hónapjában alij* van már 700.000 pengőt kitevő többletünk, úgyhogy valójában 1:1 arányban alakul kivitelünk a tényleges árukivitelhez. Ha pedig ezenkívül az idegenforgalomból eredő láthatatlan behozatalt is figyelembe vesszük, akkor ma már feltétlenül paszszív a kereskedelmi mérlegünk Ausztria irányában. Én éppen ezekkel a kérdésekkel akarok beszédemben foglalkozni, de azt hiszem, hogy Marton képviselőtársam ugyancsak tévedett akkor, amikor a lendülettől elragadtatva s a 95 pont jelentőségét kissé túlbecsülve!, teljesen megoldott helyzetet vél látni, amikor ennek a nemzeti programmnak 54 pontját megvalósítva látja. (Mozgás a baloldalon.) Én a 95 programmpont tekintetében nem mozgok olyan biztonsággal, mint a kiviteli kérdések területén, és így nem tudóim olyan határozottan megcáfolni Marton képviselőtársaim adatát, de a nélkül, hogy a 95 pontot a magyar élet minden bajának panaceájául elfogadnám, mégis sokkal nagyobb' értékűnek tartom az ott lefektetett politikai programmpontokat, mert azok nem egy párt prograimmját jelentik, hanem jelentik minden a haladással és a jogos nemzeti aspirációkkal és a polgári jogokkal számoló kormány komoly programmját. (Rassay Károly: Minden országban!) Én tehát sokkal jobban értékelem ezt a 95 pontot, semhogy azt állítanám, hogy 54 vagy 57 pont megvalósítása után a magyar élet annyira tele lehet bajjal és jajjal, mint amennyire ténylegesen van. Nem vitatkozom tehát a tekintetben, hogy hány pont van megvalósítva. E helyett tárgyilagos felsorolással inkább arra mutatok rá, hogy melyek azok az első helyen álló problémáink, amelyek a kormány munkássága ellenére még mindig nem nyerteik megoldást. T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Amikor 1931 közepén a válság minden jelenségével reánk zúdult, első helyen álló probléma gyanánt az államháztartás egyensúlyának helyreállítása jelentkezett. Konstatálom, hogy bár ennek érdekében nemcsak a normális költségvetési kereteket, hanem a magyar alkotmányban a végrehajtó hatalomnak biztosított jogkört messze meghaladó tevékenységi hatáskört biztosítottunk a kormánynak, ez a fontos feladat még ma sincs megoldva, mert a magyar költségvetési egyensúly csak látszólagos, amennyiben folytatólagos függő kölcsönök formájában vagyunk csak képesek a deficitet fedezni, lényegében tehát a költségvetés egyensúlya nincs biztosítva. A második: lényeges pont, amelyet a kormány kötelességszerűen maga elé tűzött, a pénz stabilitásához szükséges feltételek megteremtése volt. Szomorúan kell konstatálnom, hogy a •négy év alatt meghozott messzemenő áldozatok ellenére ebből a sízempontból semmivel sem kedvezőbb a helyzet, mint volt a kiindulási pontnál és ugyanolyan zárt devizagazdálkodási rendszerrel, sőt a tilalmak fokozásával vagyunk kénytelenek gazdálkodni. De tovább is mehetek. Ugyanolyan kevéssé oldódott meg az a programmpont, amely az állami és magánhiteleiét rendjének helyreállításában áll. Mert szomorúan kell konstatálni, hogy dacára az elmúlt időszaknak, nem sikerült ezt a kérdést sem belföldi, sem külföldi viszonylatban megoldani. Végül — de nem utoljára való jelentőséggel — ki kell emelni azt, hogy nem sikerült kialakítani azt a gazdasági helyzetet sem, amely a magyar élet legnagyobb problémáját, a munkanélküliséget és ezen ke-